los libros...

több sorban, jelenleg inkább a kompozíció esztétikáját hangsúlyozva, így különféle nyelvből származó szavak betűi tapadnak egymáshoz olyan szorosan, hogy egy pók sem tudna közéjük bemászni, kinyújtózni pláne nem, de a baj ott veszi kezdetét, az jelenti számára a örömteli origót, amikor énmagam akarnám széttépni ezeket az összevésődött betűhalmazokat, hiszen a könyvek csak akkor engednek egymás szorításából, ha azt érzik, a kivételt majdan egy szóról szóra történő végigolvasást követően a sóhajjal kísért mélabús összecsukás aktusa zárja le, azaz az adott könyv végigolvastatik, és ha nem is szóról szóra, de amolyan nineteenth-century feminine reader módjára, azaz kisebb bakugrásokkal, de semmiképpen nem rosálással vagy vezéráldozattal, tekintve, hogy nem kéne összekeverni a betűbogarászást a sakk-kör termében minduntalan összesűrűsűdő áporodott levegő kiengedésével, egy elnyújtott szellőztetéssel, amelynek köszönhetően az elemzés is alábbhagy, és csak a sakkórák ketyegését hallani, meg amint valaki beírja lépését a füzetbe, majd ezután ökölbe szorított kezeire helyezve állát megpróbálja békaperspektíva helyett valahogy úgy szemlélni a bábuk szimbolikus rendjét, mint ahogy a csatasorba induló hadvezér tekintett végig seregén a forró sivatagban, azaz szemernyi remegés vagy félsz nélkül, bizakodva, készakarva, damaszkuszi acéllal a nyeregben. nem áll jól a hadvezér szénája, és erről persze éppen most felejtettek el beszámolni a vén augurok, hogy a madarak által a levegőégbe írt nonfiguratív ábra nem épp a legkedvezőbb előjel így a mindent eldöntő ütközet előtt, hiszen a rajz megegyezik azzal, amely a legutolsó Tarquinius által elégetett, hatalmas tudást tartalmazó könyvsorozat hetedik kötetének egészen pontosan háromszázötödik oldalán állt, a mértékletes gondolkodásról, illetve a mértéktelen piramisjátékról szóló traktátusok között - a rajzon vonalak keresztezték egymást, valamiféle rácsot alkotva a lap felett, ezt hosszan szemlélve viszont az egymást metsző egyenesek szabta négyzetekből halvány írásjelek buktak elő, ezt viszont csupán egyetlen ember tudta volna megfejteni, a varázsló, akit a legutolsó Tarquinius megveretett, majd egy fehér pálcával ütlegelve kergetett a városhatárt jelző falakig. a könyv csodák csodájára megtalálható a könyvespolcomon, nagy becsben tartom, négy éve vettem egy könyvárustól Mostarban, miután megtöltöttem a zsebem üres puskalőszerekből applikált golyóstollakkal, a török kávé ivásához használatos készlet egyes tartozékaival, és persze utána be is tértem egy kávézóba, ahol a szomszédos asztalnál ott ült egy gyönyörű lány, akinek tej folyt a szeméből, így ahelyett, hogy szóvá tettem volna a felszolgálónál a tej hiányát (bár megvallom, igen nagy merészség volt tejet kérni a zaccos, erős török kávéhoz), csak odamentem a lányhoz, és ő belekönnyezett a kávémba, és elbeszélgettünk, és kéz a kézben sétáltunk, miután kiléptünk a kávézóból, és aztán apjához vezetett, aki egy könyvet használt ahhoz, hogy arra egy sámlit téve, majd azt kirúgva maga alól felakassza magát, és akkor én elvettem a könyvet, és hatalmas pénzösszeget fizettem a lánynak, aki nem akarta elfogadni, és csak folyt a tej a szeméből, de aztán elfogadta, és csak folyt a tej a szeméből, és én sajnáltam, hogy itt kell őt hagynom, mert képtelen voltam helyesen cselekedni abban az igencsak fura helyzetben, amelyben volt egy tejet könnyező lány, egy kötélen lógó apuka, meg egy csodálkozó idegen, meg rendőrautó szirénája a távolban, meg egyszerre honvágy. könyveim között kiemelt helyen található a legutolsó Tarquinius által elégetett könyv, betűi elkoptak az olvasásban, így tanácsait nem tudom megfogadni, de ha kinyitom a háromszázötödik oldalon...