ritmus nélkül, mondhatnám minden nélkül ült le éjfél előtt megszövegezni a gondolatait, nem feledve, hogy hasonló önreflexív kijelentések fogják körbevenni az egyes kijelentéseket, hogy még jobban elbizonytalanítsák a bizonytalanokat, de ezzel legalább megnyugtatva azokat az állandóan elillanó figurákat, akik már azt hitték, hogy egy kósza mozdulattal letéphető a nyakából a mindenről árulkodó diliflepni a szoba számával, a csupán a beavatottak számára érthető kóddal, és egy alig észrevehető mintás szegéllyel, amelyet egy unatkozó beteg készített zsákszámra a padlástéren kezelésének röpke tizenkét esztendeje alatt, mert éppen így tartotta kedve, és miután a sport már csak idegesítette, az akciófilmeken meg annyira felidegesítette magát, már tévét sem nézett, újságot sem olvasott, elzárta maga elől a világot, és a világ is megszakította vele a kapcsolatot, de ez nem okozott sem hiányérzetet, sem hirtelen felszabadult nagy időmennyiséget, semmit sem, ő már csak magának volt, meg a flepnidíszítésnek, és amikor becsületesen bevette a gyógyszereit, majd a pirulák lecsúsztak a torkán, ugyanolyan erővel vetette bele magát munkájába, mintha lenne erre valami különleges oka, valami istentelenül szenvedélyes motiváció, vagy egyáltalán valami, ami megmagyarázhatná mindezt. miután így elkalandozott, úgy gondolta, hogy ideje végre munkához állni, azaz nekiállni a szövésnek, a betűk hurkain és lábacskáin átvezetett tintacsíkot követve körbetekerni a gondolatokat, elfogni őket, kirántva kényelmes összefüggéseikből, új dobozkába pakolgatni, majd bevágni őket a szekrény mélyére, hogy elő se lehessen keresni soha a az arcpirító visszaemlékezéseket, gondolatfutamokat, merész versezeteket, szánalmas regénykezdeteket és dialógtöredékeket, amelyek együtt egy csinos szövegtestet képezhetnének, ha nem épp egy testrészeire szaggatott hulla darabjaiként feküdnének ott a szekrényben, tőle körülbelül egy méterre, még a karját is kinyújthatná, és így beleáshatna a múltba, a múlt irataiba, amelyekben úgy követik egymást a világmegváltó gondolatok, mint zivatarban az esőcseppek, és igen, jól látható, ezáltal nem is annyira zavaros ez a hasonlat, hiszen a földre huppanó cseppek úgy folynak össze tócsává, mint valahol egy transzcendens világban az iratai - egy kész szövetté, amely felhúzható kézre, feltekerhető a nyakba, de kalapként is remekül helytáll, ha kell, esőben csizmaként, melegben strandpapucsként hordható, esetenként öltönnyé alakítható, összegyűrhető csokornyakkendőbe, kiteríthető abrosznak, készülhet belőle győzedelmi zászló, de tetszés szerint halotti lepel, lehet vele takarózni, aludhat rajta macska, beletörölhető a vizes kéz fürdés után, a véletlenül összeolajozott könyök a gépkocsi megjavítását követően, de mindenekelőtt konfettikké lyukasztható vagy elhelyezhető a vécé melletti papírtartóba, ha elfogy az illatosított papír, és már napilapcafatok sem találhatóak a lakás pókhálós szegleteiben. az imént megint vakvágányra futott a képzelőereje, szétnézett, és egy gyors pillantással felmérte, hogy a barométer megint hazudik: a jobb halántéka lüktetett kissé az imént bevett erős fájdalomcsillapítók dacára, a páratartalmat jelző mutató viszont nem is tudott közelebb lenni a zérushoz, másrészt a barométerről lógó széljelző zsineg sem mozdult, pedig szobájában huzat volt, tekintve, hogy az átellenben lévő szoba ablaka is tárva-nyitva volt ezen a hűvös estén, nem beszélve a csendről, amelyet nem erősített meg, sőt ennek éppen ellentmondott az ablak közelében elhelyezett túlérzékeny mikrofonra csatlakoztatott hangképjelző, ami zajt mért és zajt mutatott, holott annyira, de annyira döbbent csend futott végig a kerület kihalt mellékutcájában, hogy a közeli lokál vendégei is elhallgattak, zsivajukat egyszerűen bekebelezte a csend démona, mint köldökzsinórjáról lekapcsolt védtelen űrhajóst egy fekete lyuk. azt gondolta, ezzel nem lehet vége, azaz nem lehet ezen a ponton befejezni. mégis, ahogy elmerengett a tarot által sugallt közeljövőn, eleinte akaratlanul, de aztán egyre tudatosabban próbálta elrakni közeléből az íróeszközöket és a finom levélpapírt: - ma sem írom meg a levelem. ma sem tudósítok lelkiállapotomról, így feltehetőleg elbizonytalaníthatom azokat, akik erre a levélre várnak egy szomszédos ország kicsiny lakásában. nem tudhatják meg, hogy itt vagyok, nem mondhatom el nekik, hogy hiányoznak. minden nappal nő a feszültség, így a kivárás egyre inkább egy végzetes játszma maszkját ölti magára. mindig szerettem a kalandokat. sokat voltam külföldön, raftingoltam is, és hegyeket is megmásztam. el camino, mekka, mount everest / nekem egyre megy. (így bizonygatta magának, hogy a halogatás nem bűn)
