leer nietzsche (1.)

olvastam már a könyvet valamikor az egyetem alatt, egy órára kellett, de míg az óra körülményeiről (előadó, évfolyam, hallgatók létszáma, terem páratartalma, a körúton az óra alatt elrobogó villamosok száma, típusa, utaslétszáma, fel nem tett kérdések és ostoba válaszok száma, stb.) semmi emlékem nincs, addig a Nietzsche szövegét alkotó alapgondolat, azaz az apollóni szép és a dionüszoszi fenséges egymásra-olvasásából keletkező pazar gondolatfutam egy életre belém égett, igaz, a gondolatmenetet soha nem tudtam kielégítően reprodukálni, ellenben meggyőződésemmé vált, hogy az életben tapasztalt - akár legelemibb - rezdüléseket a szép és a fenséges "bélyegével" lássam el á la Nietzsche. így lett a Led Zeppelin, Tolsztoj, és a meggyes pite szép, míg a Pink Floyd, Dosztojevszkij, és a marcipánkenyér fenséges. nos, aztán most kiderült, hogy egy újabb óra olvasmánylistáján első tételként szerepel az említett szöveg, így gyorsan meg is rendeltem, illetve nem elég gyorsan, mert csak jóval az óra után, a hétvégén vagy a jövő héten fog megérkezni a Kertész Imre-életműsorozatban kiadott kötet, ezzel együtt elkunyeráltam barátoméktól a pazar kis Mérleg-könyvecskét, amit legszívesebben én is megrendeltem volna, de a netes rendeléshez fel kellett használnom egy kedvezményes kupont, ami viszont antikvár könyvekre nem vonatkozott, így engedve a szégyenteljes zsugori beidegződéseknek, inkább az új kiadásra kattintottam. mindegy. néhány órával ezelőtt azt gondoltam, kerül amibe kerül, addig le nem fekszem, amíg el nem olvasom, de rájöttem, hogy hülyeség félálomban értelmezni az egyébként is összetett szöveget, amelyet egyébként sem olvasok olyan áhítattal és odafigyeléssel, ahogyan kellene. nem jegyzetelek, nem jelölgetem az oldalszámokat egy mellettem elhelyezett papírosra, illetve egyetlen dolgot kiírtam: Wagner Beethoven-kötetét, hogy nehogy elfelejtsem alkalomadtán megszerezni valahonnan. végülis nem olvastam még semmit Beethovenről, Wagner pedig meglehetősen releváns személyiség (lehet) ilyen ügyben (is) (?). a célom ezúttal az, hogy mindenféle lapozgatás és bizonyos - megidézett - könyvek segítségül hívása nélkül tudjam szavakba rendezni, mi is volt ez az eddig elolvasott 100 oldal egyáltalán, illetve (és ebben rejlik az egész vállalkozás tagadhatatlanul önös érdeke) mennyire tudok egyáltalán visszaemlékezni, és csupán az emlékezetben archivált adatok felhasználásával olvasható, érthető, legalábbis többnyire világos mondatokat szőni. az első, ami eszembe jutott, hogy olvastam már háború alatt írott elméleti szöveget, ez pedig Frye nagyszerű Blake-monográfiája volt, amit viszont dőre fejjel zérus Blake-előismerettel kezdtem olvasni, ráadásul angolul, ráadásul az Akadémia bicskanyitogató levegőjében - Friedrich papa is a német egység megteremtése irányába tett meglehetősen [sic!] fenséges (vö. még, H. White) lépések közepette vetette papírra a görögségről szóló gondolatait, ezt viszont egy utólag írt, - a művel kapcsolatos - kiábrándult hangvételű előszóban köti az olvasó orrára (no persze ki más legyen elégedetlen a szövegeivel, mint Nietzsche?). a második jelentős elem (erre aztán tényleg nem lehet nem emlékezni), hogy Freud előtt néhány évtizeddel csinos kis eszmefuttatás olvasható az álomról, az álomfejtésről, élet, álom, és irodalom viszonyáról az apollóni bemutatásakor. az apollóni, amelyhez Nietzsche gyorsan hozzápasszolja az álmot (ezt a kapcsolatot pedig nem győzi hangsúlyozni) az ősi aktus, ide köthető az egész görög Panteon megteremtése, de akár Homérosz eposzai is, vagy a görög színház előfutáraként nevezetes kar, amely mellett még nem voltak színészek, maszkok, és jegyüzérek sem. ezzel szemben (de ez nem tekinthető kizáró ellentétnek) helyezkedik el a dionüszöszi, amely a zene más médiumokra lefordíthatatlan "nyelve" jóvoltából új ízt adott a színjátszásnak, a költészetnek, és a kor narkotikus szokásainak is. a dionüszoszi bakkhináliák történeti értelemben ugyanúgy a színház előfutárának nevezhető, de ez eleinte inkább keltett megbotránkozást az athéni (nyárs)polgárság körében, mai szemmel inkább hasonlított a csalódott futballdrukkerek zajos hazavonulására stadionokból, mint - akár a színházhoz hasonlítható - performanszra vagy egy rockkoncertre. a harmadik megjegyzés: valójában már az igaz, utólagosan megkonstruált kiindulópont is zseniális, mivel Nietzschét az foglalkoztatja, hogyan tudott a görögség éppen korának legzseniálisabb, vagy relatíve megnyugtató korszakában teret adni a bár katarzissal végződő, de semmiképpen nem happy tragédiáknak. az erős emberek pesszimizmusa mindenféleképpen megvizsgálandó, már csak azért is, mert (negyedik:) pszichológiai értelemben - maga a szerző is gyakran él ezzel a terminussal - mindez a dionüszoszi élvezetekhez köthető érzékcsalódások előhívta tér-és idődimenziók teljes kuszaságával fura képet alkot. persze Nietzsche nem empirikus gondolkodó, szóval ezt csak én teszem hozzá, hogy van abban valami pazar, hogy az erőseket letaglózó korabeli drogok kíséretében beszélünk pesszimizmusról, amikor az igazából nincs kifejtve, hogy miért volt szükség egyáltalán ezekre a "mesterséges mennyországokra" - itt most magammal is ellentmondásba kerültem, úgyhogy ezt most hanyagolom. a "színháztörténeti" szál tehát a színész bevonásával folytatódik, ez viszont kikényszeríti a színház "képének" átrendeződését is: kérdéses, mennyire tekinthetők csupán a kar tagjai a karnak, hiszen itt arról is szó lehetett, hogy valójában a nézők alkották a kart, azok, akik a "színpadi játékra" valójában látomásként figyeltek csak. az apollóni dikció nem tudott több lenni, mint lagymatag aláfestőzene a dionüszoszi, a kar hangja mellett. ahová belopódzott a dionüszoszi, ott az apollóni megsemmisült, állítja N. most veszem észre, nehéz ez így, úgyhogy visszavonulok - hogy olvasni-e, azt most még nem tudom, de a reflexióáradatot legközelebb folytatom.