Russia On Ice (5.)

15-e, szerda, a mai nap ugyanúgy kezdődött el, mint a tegnapi. fél hétkor ébredtem föl az ébresztőóra csörgésére, az órát pedig alig tudtam lenyomni, olyan álmos voltam. gyorsan összeszedtem magam, ettem egy pirítóst, közben meghallgattam a híreket a tévében, és mivel semmi biztosat nem mondott a minisztériumi szóvívő a tegnapelőtti lövöldözésről, még most sem tudom, Kátya életben van-e. indulás előtt bepakoltam egy rozzant reklámzacskóba az ötödikesek tegnap éjjel kijavított dolgozatait, és az utca végén éppen elértem a villamost, így az első óra előtt jóval köszönhettem a portásnak, és állhattam neki tökegyedül a tanáriban a szokásos tréningnek. amióta a pszichiáterem ellátott a három idegességcsökkentő (pszichéerősítő) feladattal, azt hiszem, könnyebben tudom kezelni a kis köcsögök szemétkedéseit. múlt hónapban majdnem lekevertem az egyiknek egy pofont, mert visszapofázott, miközben a többi pondró a markába vihogott, de ma már képes vagyok elszámolni háromig, legfeljebb dolgozatírás közben köpök bele egyik-másik hajába, ez pedig éppen elég elégtétel. csak semmi nyílt erőszak! az van elég az utcákon. a becsöngetés után is egy hatalmas ordítás hallatszott az utcából, de a gyerekek már annyira hozzászoktak ehhez az egész borzalomhoz, hogy az ablakhoz sem rohantak oda. a második órán kiosztottam a dolgozatokat, a következő órán pedig témazárót irattam az elsősökkel - ahogyan a tanári felé haladva bele-belekukkantottam a tesztlapokba, úgy láttam, a legutóbbi kongresszuson felvázolt módszer valóban hatékonynak tekinthető. az ebédszünet elején gyorsan elrágtam egy szendvicset a büfé előtt, majd lementem a töksötét és töküres alagsorba, ahol a leghátsó raktár mellett már várt a hetedikesek osztályfőnöknője. az elején még úgyahogy csókolóztunk is, de mára automatizálódtak és leegyszerűsödtek a mozdulatok. közben azt suttogta, hogy a férje megint megverte. sajnáltam egy kicsit, neki egy ilyen élet jutott. óvatosan, külön-külön hagytuk el az alagsort, láttam, hogy munkatársam igazított egy utolsót a szoknyáján, mielőtt kilépett volna a sötétségből. utolsó órán beküldtek helyettesíteni, egy napilap várt a tanári asztalon, azt olvasgattam. a pályaudvaron néhányan megint úgy gondolták, hogy be kell mutatniuk célbalövő-képességüket, így egy kisebbfajta mészárlás volt, de néhányan elhúzódtunk a vadállatoktól, ők meg inkább egymást irtották, így néhányan feljutottunk a buszra. az imént elaludtam, és lefordultam a székről, a melletem ülő kissrác meg elkezdett mesélni valami történetet. hihetetlen, hogy amióta leszállították a fájdalomcsillapítók árát, minden fiatal úgy érzi, hogy tele kell tömnie magát ezzel a szarral - a srác megállás nélkül beszélt, de hamarosan rám sem nézett, csak mondta a magáét. ül még körülbelül 9-10 ember a buszon, a sofőr rádiót hallgat, de elfelejtette lehalkítani, most éppen valami kortárs sláger megy. az iskolarádióban is lement ma, de nem tudom a címét. messze vagyunk még. valamit ki kellene találnom, mert az út még hosszú,én meg természetesen otthonhagytam a Kiáltványt az éjjeliszekrényen.

adoma

A haza iránt táplált ellenérzés gyors megszüntetésének két útja: rövid, illetőleg hosszú távolmaradás. A honvágy leküzdésének két gyors módszere pedig a gyakori hazalátogatás, valamint a felejtés.

Russia On Ice (4.)

mit bámulsz? kérdezte a férfi. ő nem tudott válaszolni, de sejtette, hogy a hallgatás semmi mást nem szül a másikban, csak dühöt, ezért néhány pillanat múlva belekezdett. elnézést kérek, remélem, nem ütötte meg magát, csak eszembe jutott, ahogyan édesapámmal is megtörtént ez, már úgy értem, még akkor, amikor még nem éltem, apám akkor fiatal volt, úgy húsz-huszonkettő, és a határvidék felé tartott, arra már nem emlékszem pontosan, hogy miért, talán valami nőügy, de hihetetlen, hogy elfelejtettem, pedig a vasárnapi ebédeknél gyakran elmesélte a történetet, és akkor nevettünk, és anyám kezéből is kiesett az evőeszköz, úgy hahotázott, meg a merítőkanál is belecsúszott a nagy levesestálba, és akkor meg már ez okozott derültséget, úgyhogy apám története olyan volt, mint a dominó, és ilyenkor az egész napot bearanyozta az ebéd, meg a jókedv, nem úgy, mint amikor apám felöntött a garatra, és kiabált anyuval, meg az öcsémmel, vagy éppen focimeccs volt, és vesztésre állt a csapata, mert akkor, már mint amikor az ellenfél berúgott egy gólt, apám ordibálni kezdett, meg fogta az asztalon lévő vázát, és a falhoz vágta, meg széttépte az előtte lévő újságot, de persze ilyenkor volt benne pia, és azért viselkedett így, különben, mondom, a történetével épp ellenkező hatást ért el, ráadásul ő maga is ehhez a hangulathoz igazodott, mert ilyenkor ha nyúlt is az italért, rövid lamentálás után letette, és láttuk, hogy ilyenkor maga elé néz, de mintha magába nézi, érti, és egy mosoly jelenik meg az arcán, és akkor nem iszik, visszaül a könyvéhez, vagy lemegy a műhelyébe barkácsolni valamit, mert sok időt töltött ott lent a szerszámaival, meg a különféle kacataival, és ez nekünk, kisgyerekeknek olyan volt, mint egy titkos kincsestár, nem mertünk lelopakodni, sötét is volt, meg fater sem nagyon szerette, ha ott lófrálunk, persze azóta kiderült, hogy ott tartotta a régi íróasztal egyik fiókjában a színes magazinokat, amik tele voltak meztelen nős képekkel, és gondolom, hogy öregapám néha elővette a lompost, és jól kiverte, és utána elégedetten hátradőlt annak tudatában, hogy ez itt, igen, ez itt az ő birodalma, és itt a farkát is kiverheti bármikor, nincsenek itt a kölykök, meg az asszony sem, nincsenek zavaró tényezők, semmi olyan, ami miatt idegesítenie kellene magát, nem úgy, mint a lakásban, vagy a munkahelyen, ahol van elég ok az aggodalomra, főleg, ha a kedvenc csapat vesztésre állt, ha nem volt elég ecetes a zöldbabfőzelék, mert az öreg egyébként minden apró baromságon felkapta a vizet, ha nem volt jó kedvében, morgolódott egész nap, ha kérdeztünk tőle valamit, meg sem hallotta, szóval mintha ott sem lett volna köztünk, csak mintha valami kísértet, valami alaktalan, sötét, morgó felhő lenne, de aztán másnap meg mintha mi sem történt volna, kiszámíthatatlan volt a végtelenségig, de persze szerettük, mert minden tekintetben jó apánk volt, igaz, kalkulálnunk kellett, de meg lehetett találni azt a pillanatot, amikor mindennel odamehettünk hozzá, és ilyenkor néha a fejünket is megsimogatta, és biztatott minket, ha el voltunk kenődve valami miatt, de persze ilyen esetekben a leggyorsabb megoldás a története volt, amivel egy csapásra elmúlt minden rosszkedv, szóval amikor elmesélte, hogy egyszer a buszon... a férfi eleinte odafigyelt rá, de aztán megpróbálta másra irányítani a figyelmét. nem mert közbeszólni, mert a fiú furamód megittasult a saját hangjától, mintha valami szereplési vágy űzte, hajtotta volna tovább minden kijelentésnél. megnyugtatta, hogy hamarosan a fiú inkább magának beszélt, legalábbis úgy vette ki abból, hogy maga elé nézve gesztikulált és beszélt. egy-két utas is hátrafordult, hiszen a motor zaja és a vezetőfülkéből kiszűrődő zeneszó mellett emberi hangot csak ezt az egyet lehetett hallgatni. aztán visszafordultak, és senki sem törődött a fiúval, még kiszemelt hallgatója sem. a férfi elővett a táskájából egy laposüveget, meghúzta, majd kinézett az ablakot, de miután nem látott semmit a kósza fényeken kívül, visszatette a flaskát a táskájába, majd elővette a határidőnaplóját, és írni kezdett.

'Russia On Ice' (3.)

az autóbusz a város széles, többsávos útjairól a kertváros szűk, kacskaringós utcácskáiba ért, hogy aztán a várost működtető hálózat egyik hajszáleréből a legnagyobb csatornába, a sztrádára érjen, ami lehetővé tette, hogy az ország nagyobb városai között megoldott legyen a közlekedés. mivel a sztrádák közelében telepítették a hadsereg fontos navigációs pontjai, de itt voltak a lőszerraktárak és a harci járművek tárolói is, a sztráda jelentette a legnagyobb kincset az országnak, olyat, mint az édességboltban a kis színes cukormázdarabkákkal tarkított nyúlós medvecukor. miközben tehát a busz már az apró világítótestekkel szegélyezett sztráda sávjain a végcél felé tartott, ő megnyalta a szája szélét. az egyik utas éppen befejezte az evést, de miután lapozott egyben a félkézzel tartott könyvben, kitartó keresgélés után egy újabb, sztaniolba csomagolt szendvicset vett elő. éhes volt, de mersze sem volt az utasoktól kunyerálni, ráadásul tudta, hogy ahol szeretet várja, ott élelem is várja. az utazás pedig már nem tart sokáig, illetve dehogynem, sokáig tart, de így, útközben, mialatt minden pillanatban egyre több lesz a megtett, és egyre kevesebb a hátralévő méter, már nem jelentett számára fontos problémát az éhség. kinézett az ablakon, de mivel egy-két lámpa gyéren világított a buszban (talán az előzékeny sofőr a belső visszapillantó tükörbe pillantva vehette észre az olvasó embert, ezért gyújtott fényt), a buszt és a sztráda egyéb gépjárműveit egyre inkább körbeölelő és beszippantani vágyó sötétség helyett csak saját elmosódó arcát látta a piszkos ablaküvegben. mindamellett feltűnő volt ápolatlansága: haja fésületlenül, tincsekben meredezett több irányba, gyér szakálla pedig álla egyes pontjain sűrűbb volt, mint máshol, lévén, hogy a szőr nem nőtt egyenletesen. egy pillanatra megijedt, hiszen a füléből kilógó fülhallgató-zsinór egy pillanatra úgy tűnt fel számára, mint a kórházban és az állam hírhedt vallatószobáiban a test legkülönfélébb pontjaira csatolt drótok, amelyek a nemrég kifejlesztett berendezés segítségével minden gondolatot, az érzelem minden rezdülését nemcsak, hogy számokra, de képekre is lefordították a terem falán elhelyezett monitorokon. az ápoltakra és a biztos ítélet miatt remegő foglyokra ez gyakorolta az első komoly reakciót, bár mivel a szerkezet tulajdonképpen kísérleti stádiumban volt, a hatásmechanizmus még nem volt kielégítően feltérképezve: volt, hogy a kórházi ágyban fekvő beteg sokkot kapott saját titkos gondolatainak látványától, és menten szörnyethalt, de előfordult az is, hogy a vallatószoba foglya a folyamatosan adagolt izommerevítő-szérum dacára erőre kapott, és csak egy-két arcra mért ütés, és egy nagyobb dózis kemikália után lehetett csak folytatni a hazugság törvényesítésének kimerítő folyamatát. kissé elkalandozott, de aztán rájött, hogy ez a légből kapott zavar valójában nem is akkora képtelenség, hiszen elmosódott alakban bár, de ő is arra gondolt, amit látott: saját magára, igénytelenségére, a szomorú szemben található csalódottságra, ugyanakkor az alig észlelhető mosolygásban, ami annak szólt, ami vár rá, a megérkezés utáni felhőtlen boldogságnak. a közelében ülő férfi hangos horkolása riasztotta fel. amikor odanézett, az elszunnyadó férfi teste éppen akkor bucskázott le ülőhelyéről. a tompa zuhanásra többen hátrafordultak, és a sofőr szemei is felvillantak a belső visszapillantótükörben. egy pillanatig csak a motor zaját lehetett hallani, de aztán egy két elnyomott kuncogás hallatszott, meg a sofőr kissé hangosabb hahotázása, amit azonban a rádió hangerejének felerősítésével próbált meg elnyomni. a régi sanzon taktusai közben tápászkodott fel a szerencsétlenül járt férfi, leporolta kabátját, és olyan nyugodt ábrázattal huppant vissza ülőhelyére, mintha nem is történt volna semmi. egymásra néztek.

'Russia On Ice' (2.)

megszokásból, mert az iskolában is mindig az utolsó padban szeretett ülni és hallgatni a tanárokat, amint szépen lassan kijönnek a béketűrésből, vagy éppen lenyugszanak, a busz hátuljában ült le. végül mégsem ott foglalt helyet, ahol akart, mert az ülőhelyen, amit kinézett magának, valami meghatározatlan állagú és színű anyag hevert. gyorsan elfordítva a fejét, nehogy káromkodjon egy hangosat, a másik oszlop egy közeli ülőhelyére huppant le. mire elővakarta a táskájából a walkmant és a fülhallgatót, már minden utas helyet foglalt, azok, akik tehát túlélték a szokásos mészárlást a felszállás előtt. láthatóan mindannyian ódzkodtak attól, hogy bárki is a közelükben legyen, ezért a tizenkét utas, beleértve őt is, a busz legkülönbözőbb helyeit foglalták le maguknak. mikor a sofőr beindította a leszedált autóbuszt, minden utas belevágott abba a foglalatosságba, ami, reményük szerint majd belengi az egész, hosszú, háromórás utazást. egyikük egy szendvicset majszolt, miközben egy szamárfüles könyvben lapozgatott, egy másik fáradt arccal, le-lecsukodó szemhéjakkal bámult ki az ablakon, a vezetőfülkéhez legközelebb helyezkedő férfi pedig megpróbált minél közelebb húzódni a befűtött fülkéhez, mert nagyon hideg volt. a közlekedési társaság szigorúan megszabta a fűthető órák számát, mivel a fővárosban zajló polgárháború következtében az ottani gyárak képtelenek voltak megfelelő számú akkumulátorral ellátni az ország vállalatait, lévén az akkumulátorokat előállító üzemek mindegyike fegyverkészítéshez alakította át gyártósorait. feljebb húzta nyakán a kopott garbót, és látta, hogy mindegyik utas izeg-mozog, fészkelődik. mindenki fázott. a busz akkor indult el zörögve-csattogva, amikor a rendfenntartók és a hullaszállítók megjelentek a peronon, hogy a mészárlás nyomait eltakarítsák. egy-két csavargó is feltűnt, de hogy sikerült-e elemelniük egy-két vérbefagyott pisztolyt vagy kézitáskát, már nem láthatta, mert a busz váratlanmód gyorsan elérte az utazósebességet, habár még jócskán a város belterületén voltak. már percek óta szorongatta kezében a fülhallgatókat, de ahelyett, hogy a zene taktusára szabott pihenésbe fogjon, feszülten figyelte az embereket, és ha elhaladtak egy-egy híresebb középület vagy nevezetesség előtt, ki-kipillantott az ablakon. végülis szerette ezt a várost, szülővárosát. szűk harminc évvel ezelőtt született az egyik városi kórházban, miután apja nagy nehezen kocsiba ültette vajúdó feleségét, és a sebességhatárt jócskán túllépve a kórházba szállította. a boldog gyermekéveket eseménytelen, szürke évek követték. jó eredménnyel éretségizett, de a meghiúsult egyetemi felvételi után, szülei unszolása ellenére sem próbálta meg a bejutást az ország valamelyik felsőoktatási intézményebe. belesüppedt az alkalmi munkákkal színezett, egyhangú életbe. néha-néha találkozott egy-két barátjával, voltak rokonlátogatások, meg nyaralások az ország keleti végében, de egyre inkább nehezére esett, hogy összeszedje magát, és normális, önálló életbe kezdjen. a szüleivel lakott a város szélén, félórára a legközelebb éjjel-nappalitól vagy kiskocsmától, és ebben az elzárt közegben próbálta kihozni magából azt, amit tudott, azaz besegített a háztartásban, a gyakori lakásfelújításban, kivitte a szemetet szerdánként, és bevásárolt a következő hétre péntekenként. órákat ült a tévé előtt szüleivel, de sokszor azt sem tudta, milyen műsort sugároznak. átbámult a képernyőn, és mindig érezte, hogy ott valami csodálatosat, valami eddig soha nem ismert és nem tapasztalt dolgot kéne látnia, de képtelen volt kisilabizálnia saját vágyait. így hát ugyanabba a körbe szorult, egy-két hetet dolgozott egy gyárban vagy raktárban, de volt olyan is, hogy a piacon gyümölcsöt árult, majd jött a tespedés, meg a semmi. az egyik munkahelyén találkozott vele először. vele, akit most nagyon szeretett volna megölelni ezen a hangos, büdös, és rendkívül hideg buszon. hozzá igyekezett.

irodalmi nobel-díj 2009

ez most egy rendhagyó bejelentkezés. azt hiszem, ha tíz évvel ezelőtt azt mondták volna, hogy egy napon majd egy blogról ellinkelhetek a nobel-díj hivatalos oldalára, ahol élőképben kísérhetem figyelemmel, ahogyan kihirdetik a győztest, röhögtem volna harsányan. ám úgy hozta a sors, hogy a technika is adott, itthon meg szoftverileg-hardverileg is rendben van minden, úgyhogy most a képen látható tömeggel együtt én is feszülten várom, hogy ezt az inkább hatalmi, és nem poétikai diskurzusok meghatározta díj most kire fog szállni a hozzácsapott pénzösszeggel, és a totálbiztos világhírnévvel szemben. bár jegyezzük meg, noname alkotók nem esélyesek - minden felterjesztett szerző komoly hírnévnek örvend saját hazájában és/vagy saját nyelvterületén. a gondok leginkább abból fakadnak, hogy a kiadók üzletpolitikája minduntalan felülírja a kibontakozni így nem tudó kanonikus fejlődést: a profit utáni vágy állandóan pofonüti az esztétikumot. na jó, ha nem is állandóan, elég gyakran. 6 perc vissza... szerencsétlenek még a hátramaradt időt sem tudják normálisan kitölteni, de legalább az örvendetes, hogy nem sorolják fel a várományosokat és az esélyeseket, így legalább tényleg az ismeretlenből fog érkezni egy név. 4 perc vissza... tekerek egy cigit. 2 perc vissza... szerencsétlen le cléziót már másodszor kaparják elő. hamarosan lejjebb kerül egy szinttel a minden évben gyarapodó listán. 1 perc... leveszik a zenét. dobpergés, verejték, visszatartott lélegzet - a háttérben meg gőgicsélés, van aki inkább nem itt lenne.
a győztes: HERTA MÜLLER.
(kicsoda?)

'Russia On Ice'

már alig várta, hogy megölelhesse. hideg, csípős szél fújt, ez marta az arcát, amikor dacolva az aluljáróban vészterhesen lézengő árusokkal és sötét pillantású egyénekkel, végigvágott a mocskos köveken, és nemsokára a távolsági busz tömött megállójában találta magát rengeteg ismerős, de legalább ugyanannyi ismeretlen arc társaságában. minden arcról csalódottság volt leolvasható, már ha a pillantások vagy a száradt ajkak alig észrevehető mozdulatai egyáltalán kivehetők voltak számára a hatalmas szélben. sokan toporogtak a hidegtől lila kezükben szorítva bevásárlószatyraikat vagy táskájukat, de a várakozás és türelmetlenség ilyen nagyfokú hatásától kissé elkábulva mégis a csönd tűnt fel neki, és ez zavarta legjobban. néha, úgy tíz percenként elrobogott egy busz a megálló előtt, mocskos füstöt fújva az első sorban állók arcába, akik ezekben a percekben igencsak bánhatták, hogy szitokszavak és könyöklések árán nagy nehezen elfoglalhatták ezt a nemes pozíciót. a megálló közelében található futballpálya világító reflektorai által közrefogott térből - mint öblös lavór - hangok törtek fel, és ő úgy látta egy pillanatban, mintha örömkönnyek is. ki tudja, hogy az ellentétes vagy ellenséges pártállás következtében-e, de egy csalódott várakozó, aki későn érve az utolsó sorokban kellett, hogy vacogjon, nem fogták őt közre meleg testek, fiatal tinédzserlányok, szóval semmi praktikus vagy esztétikus öröm nem érte, mérgében köpött egyet, és káromkodott, de a sárgászöld váladék az alig látható plexin ploccsant, amely elválasztotta őt és a peront a két-kétsávos főúttól. néhányan hátrafordultak, egy pár ember nevetve visszafordult, de sokak tekintete függött a műanyagon lassan lecsurgó köpeten, az egyetlen dolgon ebben a farkasordító hidegben, amelyen csodálkozni, de akár nevetni, szomorkodni lehetett, amit akár meg lehetett volna fogni, le lehetett volna törölni - annyira élettelen volt ez az egész peronos "beállás", no meg az idegőrlő várakozás. nem is hitt a szemének, amikor begördült a busz. a szélvédő alatti rendszáma a betont súrolta, a reflektorokon ki sem buggyanhatott a fény, annyira mocskosak voltak, ennek tetejébe pedig a vezetőülésnél egy olyan morcona ember ült, amilyet még sohasem látott. kinyílt az ajtó, a tömeg pedig megindult. tudta, hogy ez lesz. hamarosan húscafatok borították a busz lépcsőjét, a buszvezető pedig csak angyali nyugalommal vakarta kétnapos borostáját, néha hümmögve az egymást mészárlókra nézett, majd rágyújtott egy cigarettára, és olyan pillantással nézett a távolba, mintha egy másodperc alatt felmérte volna annak esélyét, milyen jó is lesz az utolsó fuvar után, fáradtan hazaesve az asszony babgulyását kanalazgatni, majd rövid de alapos zuhanyozás után bedőlni mellé a puha takaró alá. amikor eldörrent az utolsó pisztolylövés, a sofőr, aki közben egy újság főcímét próbálta kibetűzni a félhomályban, rácsapott a vezetőpultra, jelezve ezzel, hogy a mészárlásra engedélyezett idő lejárt, a busznak a vállalati szabályzat szerint indulnia kell, hogy minden életben maradt utas megválthassa a jegyét, és tizenkét perc múlva már a sztrádán roboghasson a busz. mivel a tőzsdei árfolyamok úgy alakultak, hogy a lőszerhez aznap engedményesebben lehetett hozzájutni a trafikokban és a mellékutca kiskocsmáiban, a gyilok meglepően eredményes volt. tizenketten maradtunk mint az apostolok.

leer nietzsche (2.)

hát ez lenne a gyönyörűséges fos-halványfosszínű borító, ami szerintem förtelmes, talán még az ezüst-betűk-fekete-alapon vagy a magenta-olajzöld verzió is jobban állna, de hát ugye ez a kötet a Kertész-sorozaton belül jelent meg, ott meg ez az etalon. tegnap végül nem folytattam az olvasást, csak ma két részletben, és rájöttem, hogy - bármilyen rondán is hangzik - a Tragédia kissé "túl van írva". maga Nietzsche is említi egy helyen, hogy "legyen vége a szónokló beszédmódból!", de a könyv - sajna - végig ebben marad: húzódjon bár több oldalon át egyfajta irodalomtörténeti áttekintés, N. végig egy piedesztálról harsog a jónépnek, ez viszont egy idő után picit frusztráló. na jó, a Tragédia ettől függetlenül remekmű. tegnap nem is említettem az erős Schopenhauer-hatást, pedig ez meghatározó, az más kérdés, hogy az utószóban Kertész (vagy a kötet szerkesztője, nem tudom) végig a korábbi Nietzsche-fordítás (by Fülep Lajos) jegyzeteit idézgeti (be). az akarat a könyv egyik kulcsfogalma, habár N. reflektál arra, hogy a remek Schopenhauer-szisztémát ő más szempontból használja fel. ez is beleágyazódik a történeti keretbe, amely során N. Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész után tulajdonképpen Szókrátészig jut el, aki az irodalmi műfajok közül csupán az aiszóposzi meséket értékelte, a tragédiákat nem. N. rámutat, hogy a dionüszoszi végül nála is győzedelmeskedik, hiszen kivégzése előtt valami csoda folytán verselgetni kezd, azaz kiaknázza a még soha nem használt zeneiséget. az ellentétpár, amely mentén az apollóni-dionüszoszi oppozíció jól leképezhető, kép és zene ellentétpárja. Apollón ezért lehet az álom(képek) vezérlője, Dionüszosz pedig így vezetheti dicsőségre a kar szerepét kiteljesítő tragédiát - vagy legalábbis Euripidészig, aki állítólag az apollónit és a dionüszoszit is megpróbálta lecserélni, utóbbitól egyenesen makacsul tartott, ezért az indulatot csempészte be tragédiáiba, ezzel viszont halálra ítélte a műfajt. arról sem szabad megfeledkezni ugyanis, hogy az egyre több színész felléptetésével a kar (és így a zene) vesztett az erejéből, átadva helyét a történet "képekben való elmondását" irányító apollóninak. N. aztán aktualizálja a problémát, és a könyv címzettjét, Wagnert, sőt Beethovent is megszólítja, illetve utal az operára, amely az újkor hajnalán a klasszikus görög műveltség felé gyakorolt gesztussal a tragédiát akarta feléleszteni, teret adva a zeneiségnek (Pfeiffer, korunk egyik kedvelt "médiaantropológusa" szintén arra a következtetésre jut, hogy az ókori tragédia folytatása nem a középkori színjátszás, hanem inkább az opera). nincsenek a könyvben diktatorikus fennhangok, de az érthető, hogy a propaganda anno könnyen ki tudta forgatni N. észjárását az árja ideológia tekintetében. N. buzdít és lelkesít, hangneme erőteljes, tanulmánya pedig a sok-sok okosság és a gyönyörű esszéisztikus "zeneiség" mellett erőteljesen agitatív, vagy mondjuk meggyőző (autoriter?). igaz ez annak ellenére, hogy a Tragédia úgy végződik, mint egy átlagos mese: happy enddel, amely során apollóni és dionüszoszi összebékül, hogy együttesen vezessék győzelemre a tragédiát. végül, mert bár lehetne még folytatni, de nem fogom, egy érdekes videjó a mesterről.