leer nietzsche (2.)

hát ez lenne a gyönyörűséges fos-halványfosszínű borító, ami szerintem förtelmes, talán még az ezüst-betűk-fekete-alapon vagy a magenta-olajzöld verzió is jobban állna, de hát ugye ez a kötet a Kertész-sorozaton belül jelent meg, ott meg ez az etalon. tegnap végül nem folytattam az olvasást, csak ma két részletben, és rájöttem, hogy - bármilyen rondán is hangzik - a Tragédia kissé "túl van írva". maga Nietzsche is említi egy helyen, hogy "legyen vége a szónokló beszédmódból!", de a könyv - sajna - végig ebben marad: húzódjon bár több oldalon át egyfajta irodalomtörténeti áttekintés, N. végig egy piedesztálról harsog a jónépnek, ez viszont egy idő után picit frusztráló. na jó, a Tragédia ettől függetlenül remekmű. tegnap nem is említettem az erős Schopenhauer-hatást, pedig ez meghatározó, az más kérdés, hogy az utószóban Kertész (vagy a kötet szerkesztője, nem tudom) végig a korábbi Nietzsche-fordítás (by Fülep Lajos) jegyzeteit idézgeti (be). az akarat a könyv egyik kulcsfogalma, habár N. reflektál arra, hogy a remek Schopenhauer-szisztémát ő más szempontból használja fel. ez is beleágyazódik a történeti keretbe, amely során N. Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész után tulajdonképpen Szókrátészig jut el, aki az irodalmi műfajok közül csupán az aiszóposzi meséket értékelte, a tragédiákat nem. N. rámutat, hogy a dionüszoszi végül nála is győzedelmeskedik, hiszen kivégzése előtt valami csoda folytán verselgetni kezd, azaz kiaknázza a még soha nem használt zeneiséget. az ellentétpár, amely mentén az apollóni-dionüszoszi oppozíció jól leképezhető, kép és zene ellentétpárja. Apollón ezért lehet az álom(képek) vezérlője, Dionüszosz pedig így vezetheti dicsőségre a kar szerepét kiteljesítő tragédiát - vagy legalábbis Euripidészig, aki állítólag az apollónit és a dionüszoszit is megpróbálta lecserélni, utóbbitól egyenesen makacsul tartott, ezért az indulatot csempészte be tragédiáiba, ezzel viszont halálra ítélte a műfajt. arról sem szabad megfeledkezni ugyanis, hogy az egyre több színész felléptetésével a kar (és így a zene) vesztett az erejéből, átadva helyét a történet "képekben való elmondását" irányító apollóninak. N. aztán aktualizálja a problémát, és a könyv címzettjét, Wagnert, sőt Beethovent is megszólítja, illetve utal az operára, amely az újkor hajnalán a klasszikus görög műveltség felé gyakorolt gesztussal a tragédiát akarta feléleszteni, teret adva a zeneiségnek (Pfeiffer, korunk egyik kedvelt "médiaantropológusa" szintén arra a következtetésre jut, hogy az ókori tragédia folytatása nem a középkori színjátszás, hanem inkább az opera). nincsenek a könyvben diktatorikus fennhangok, de az érthető, hogy a propaganda anno könnyen ki tudta forgatni N. észjárását az árja ideológia tekintetében. N. buzdít és lelkesít, hangneme erőteljes, tanulmánya pedig a sok-sok okosság és a gyönyörű esszéisztikus "zeneiség" mellett erőteljesen agitatív, vagy mondjuk meggyőző (autoriter?). igaz ez annak ellenére, hogy a Tragédia úgy végződik, mint egy átlagos mese: happy enddel, amely során apollóni és dionüszoszi összebékül, hogy együttesen vezessék győzelemre a tragédiát. végül, mert bár lehetne még folytatni, de nem fogom, egy érdekes videjó a mesterről.