megszokásból, mert az iskolában is mindig az utolsó padban szeretett ülni és hallgatni a tanárokat, amint szépen lassan kijönnek a béketűrésből, vagy éppen lenyugszanak, a busz hátuljában ült le. végül mégsem ott foglalt helyet, ahol akart, mert az ülőhelyen, amit kinézett magának, valami meghatározatlan állagú és színű anyag hevert. gyorsan elfordítva a fejét, nehogy káromkodjon egy hangosat, a másik oszlop egy közeli ülőhelyére huppant le. mire elővakarta a táskájából a walkmant és a fülhallgatót, már minden utas helyet foglalt, azok, akik tehát túlélték a szokásos mészárlást a felszállás előtt. láthatóan mindannyian ódzkodtak attól, hogy bárki is a közelükben legyen, ezért a tizenkét utas, beleértve őt is, a busz legkülönbözőbb helyeit foglalták le maguknak. mikor a sofőr beindította a leszedált autóbuszt, minden utas belevágott abba a foglalatosságba, ami, reményük szerint majd belengi az egész, hosszú, háromórás utazást. egyikük egy szendvicset majszolt, miközben egy szamárfüles könyvben lapozgatott, egy másik fáradt arccal, le-lecsukodó szemhéjakkal bámult ki az ablakon, a vezetőfülkéhez legközelebb helyezkedő férfi pedig megpróbált minél közelebb húzódni a befűtött fülkéhez, mert nagyon hideg volt. a közlekedési társaság szigorúan megszabta a fűthető órák számát, mivel a fővárosban zajló polgárháború következtében az ottani gyárak képtelenek voltak megfelelő számú akkumulátorral ellátni az ország vállalatait, lévén az akkumulátorokat előállító üzemek mindegyike fegyverkészítéshez alakította át gyártósorait. feljebb húzta nyakán a kopott garbót, és látta, hogy mindegyik utas izeg-mozog, fészkelődik. mindenki fázott. a busz akkor indult el zörögve-csattogva, amikor a rendfenntartók és a hullaszállítók megjelentek a peronon, hogy a mészárlás nyomait eltakarítsák. egy-két csavargó is feltűnt, de hogy sikerült-e elemelniük egy-két vérbefagyott pisztolyt vagy kézitáskát, már nem láthatta, mert a busz váratlanmód gyorsan elérte az utazósebességet, habár még jócskán a város belterületén voltak. már percek óta szorongatta kezében a fülhallgatókat, de ahelyett, hogy a zene taktusára szabott pihenésbe fogjon, feszülten figyelte az embereket, és ha elhaladtak egy-egy híresebb középület vagy nevezetesség előtt, ki-kipillantott az ablakon. végülis szerette ezt a várost, szülővárosát. szűk harminc évvel ezelőtt született az egyik városi kórházban, miután apja nagy nehezen kocsiba ültette vajúdó feleségét, és a sebességhatárt jócskán túllépve a kórházba szállította. a boldog gyermekéveket eseménytelen, szürke évek követték. jó eredménnyel éretségizett, de a meghiúsult egyetemi felvételi után, szülei unszolása ellenére sem próbálta meg a bejutást az ország valamelyik felsőoktatási intézményebe. belesüppedt az alkalmi munkákkal színezett, egyhangú életbe. néha-néha találkozott egy-két barátjával, voltak rokonlátogatások, meg nyaralások az ország keleti végében, de egyre inkább nehezére esett, hogy összeszedje magát, és normális, önálló életbe kezdjen. a szüleivel lakott a város szélén, félórára a legközelebb éjjel-nappalitól vagy kiskocsmától, és ebben az elzárt közegben próbálta kihozni magából azt, amit tudott, azaz besegített a háztartásban, a gyakori lakásfelújításban, kivitte a szemetet szerdánként, és bevásárolt a következő hétre péntekenként. órákat ült a tévé előtt szüleivel, de sokszor azt sem tudta, milyen műsort sugároznak. átbámult a képernyőn, és mindig érezte, hogy ott valami csodálatosat, valami eddig soha nem ismert és nem tapasztalt dolgot kéne látnia, de képtelen volt kisilabizálnia saját vágyait. így hát ugyanabba a körbe szorult, egy-két hetet dolgozott egy gyárban vagy raktárban, de volt olyan is, hogy a piacon gyümölcsöt árult, majd jött a tespedés, meg a semmi. az egyik munkahelyén találkozott vele először. vele, akit most nagyon szeretett volna megölelni ezen a hangos, büdös, és rendkívül hideg buszon. hozzá igyekezett.
No comments:
Post a Comment