az autóbusz a város széles, többsávos útjairól a kertváros szűk, kacskaringós utcácskáiba ért, hogy aztán a várost működtető hálózat egyik hajszáleréből a legnagyobb csatornába, a sztrádára érjen, ami lehetővé tette, hogy az ország nagyobb városai között megoldott legyen a közlekedés. mivel a sztrádák közelében telepítették a hadsereg fontos navigációs pontjai, de itt voltak a lőszerraktárak és a harci járművek tárolói is, a sztráda jelentette a legnagyobb kincset az országnak, olyat, mint az édességboltban a kis színes cukormázdarabkákkal tarkított nyúlós medvecukor. miközben tehát a busz már az apró világítótestekkel szegélyezett sztráda sávjain a végcél felé tartott, ő megnyalta a szája szélét. az egyik utas éppen befejezte az evést, de miután lapozott egyben a félkézzel tartott könyvben, kitartó keresgélés után egy újabb, sztaniolba csomagolt szendvicset vett elő. éhes volt, de mersze sem volt az utasoktól kunyerálni, ráadásul tudta, hogy ahol szeretet várja, ott élelem is várja. az utazás pedig már nem tart sokáig, illetve dehogynem, sokáig tart, de így, útközben, mialatt minden pillanatban egyre több lesz a megtett, és egyre kevesebb a hátralévő méter, már nem jelentett számára fontos problémát az éhség. kinézett az ablakon, de mivel egy-két lámpa gyéren világított a buszban (talán az előzékeny sofőr a belső visszapillantó tükörbe pillantva vehette észre az olvasó embert, ezért gyújtott fényt), a buszt és a sztráda egyéb gépjárműveit egyre inkább körbeölelő és beszippantani vágyó sötétség helyett csak saját elmosódó arcát látta a piszkos ablaküvegben. mindamellett feltűnő volt ápolatlansága: haja fésületlenül, tincsekben meredezett több irányba, gyér szakálla pedig álla egyes pontjain sűrűbb volt, mint máshol, lévén, hogy a szőr nem nőtt egyenletesen. egy pillanatra megijedt, hiszen a füléből kilógó fülhallgató-zsinór egy pillanatra úgy tűnt fel számára, mint a kórházban és az állam hírhedt vallatószobáiban a test legkülönfélébb pontjaira csatolt drótok, amelyek a nemrég kifejlesztett berendezés segítségével minden gondolatot, az érzelem minden rezdülését nemcsak, hogy számokra, de képekre is lefordították a terem falán elhelyezett monitorokon. az ápoltakra és a biztos ítélet miatt remegő foglyokra ez gyakorolta az első komoly reakciót, bár mivel a szerkezet tulajdonképpen kísérleti stádiumban volt, a hatásmechanizmus még nem volt kielégítően feltérképezve: volt, hogy a kórházi ágyban fekvő beteg sokkot kapott saját titkos gondolatainak látványától, és menten szörnyethalt, de előfordult az is, hogy a vallatószoba foglya a folyamatosan adagolt izommerevítő-szérum dacára erőre kapott, és csak egy-két arcra mért ütés, és egy nagyobb dózis kemikália után lehetett csak folytatni a hazugság törvényesítésének kimerítő folyamatát. kissé elkalandozott, de aztán rájött, hogy ez a légből kapott zavar valójában nem is akkora képtelenség, hiszen elmosódott alakban bár, de ő is arra gondolt, amit látott: saját magára, igénytelenségére, a szomorú szemben található csalódottságra, ugyanakkor az alig észlelhető mosolygásban, ami annak szólt, ami vár rá, a megérkezés utáni felhőtlen boldogságnak. a közelében ülő férfi hangos horkolása riasztotta fel. amikor odanézett, az elszunnyadó férfi teste éppen akkor bucskázott le ülőhelyéről. a tompa zuhanásra többen hátrafordultak, és a sofőr szemei is felvillantak a belső visszapillantótükörben. egy pillanatig csak a motor zaját lehetett hallani, de aztán egy két elnyomott kuncogás hallatszott, meg a sofőr kissé hangosabb hahotázása, amit azonban a rádió hangerejének felerősítésével próbált meg elnyomni. a régi sanzon taktusai közben tápászkodott fel a szerencsétlenül járt férfi, leporolta kabátját, és olyan nyugodt ábrázattal huppant vissza ülőhelyére, mintha nem is történt volna semmi. egymásra néztek.
No comments:
Post a Comment