Russia On Ice (4.)

mit bámulsz? kérdezte a férfi. ő nem tudott válaszolni, de sejtette, hogy a hallgatás semmi mást nem szül a másikban, csak dühöt, ezért néhány pillanat múlva belekezdett. elnézést kérek, remélem, nem ütötte meg magát, csak eszembe jutott, ahogyan édesapámmal is megtörtént ez, már úgy értem, még akkor, amikor még nem éltem, apám akkor fiatal volt, úgy húsz-huszonkettő, és a határvidék felé tartott, arra már nem emlékszem pontosan, hogy miért, talán valami nőügy, de hihetetlen, hogy elfelejtettem, pedig a vasárnapi ebédeknél gyakran elmesélte a történetet, és akkor nevettünk, és anyám kezéből is kiesett az evőeszköz, úgy hahotázott, meg a merítőkanál is belecsúszott a nagy levesestálba, és akkor meg már ez okozott derültséget, úgyhogy apám története olyan volt, mint a dominó, és ilyenkor az egész napot bearanyozta az ebéd, meg a jókedv, nem úgy, mint amikor apám felöntött a garatra, és kiabált anyuval, meg az öcsémmel, vagy éppen focimeccs volt, és vesztésre állt a csapata, mert akkor, már mint amikor az ellenfél berúgott egy gólt, apám ordibálni kezdett, meg fogta az asztalon lévő vázát, és a falhoz vágta, meg széttépte az előtte lévő újságot, de persze ilyenkor volt benne pia, és azért viselkedett így, különben, mondom, a történetével épp ellenkező hatást ért el, ráadásul ő maga is ehhez a hangulathoz igazodott, mert ilyenkor ha nyúlt is az italért, rövid lamentálás után letette, és láttuk, hogy ilyenkor maga elé néz, de mintha magába nézi, érti, és egy mosoly jelenik meg az arcán, és akkor nem iszik, visszaül a könyvéhez, vagy lemegy a műhelyébe barkácsolni valamit, mert sok időt töltött ott lent a szerszámaival, meg a különféle kacataival, és ez nekünk, kisgyerekeknek olyan volt, mint egy titkos kincsestár, nem mertünk lelopakodni, sötét is volt, meg fater sem nagyon szerette, ha ott lófrálunk, persze azóta kiderült, hogy ott tartotta a régi íróasztal egyik fiókjában a színes magazinokat, amik tele voltak meztelen nős képekkel, és gondolom, hogy öregapám néha elővette a lompost, és jól kiverte, és utána elégedetten hátradőlt annak tudatában, hogy ez itt, igen, ez itt az ő birodalma, és itt a farkát is kiverheti bármikor, nincsenek itt a kölykök, meg az asszony sem, nincsenek zavaró tényezők, semmi olyan, ami miatt idegesítenie kellene magát, nem úgy, mint a lakásban, vagy a munkahelyen, ahol van elég ok az aggodalomra, főleg, ha a kedvenc csapat vesztésre állt, ha nem volt elég ecetes a zöldbabfőzelék, mert az öreg egyébként minden apró baromságon felkapta a vizet, ha nem volt jó kedvében, morgolódott egész nap, ha kérdeztünk tőle valamit, meg sem hallotta, szóval mintha ott sem lett volna köztünk, csak mintha valami kísértet, valami alaktalan, sötét, morgó felhő lenne, de aztán másnap meg mintha mi sem történt volna, kiszámíthatatlan volt a végtelenségig, de persze szerettük, mert minden tekintetben jó apánk volt, igaz, kalkulálnunk kellett, de meg lehetett találni azt a pillanatot, amikor mindennel odamehettünk hozzá, és ilyenkor néha a fejünket is megsimogatta, és biztatott minket, ha el voltunk kenődve valami miatt, de persze ilyen esetekben a leggyorsabb megoldás a története volt, amivel egy csapásra elmúlt minden rosszkedv, szóval amikor elmesélte, hogy egyszer a buszon... a férfi eleinte odafigyelt rá, de aztán megpróbálta másra irányítani a figyelmét. nem mert közbeszólni, mert a fiú furamód megittasult a saját hangjától, mintha valami szereplési vágy űzte, hajtotta volna tovább minden kijelentésnél. megnyugtatta, hogy hamarosan a fiú inkább magának beszélt, legalábbis úgy vette ki abból, hogy maga elé nézve gesztikulált és beszélt. egy-két utas is hátrafordult, hiszen a motor zaja és a vezetőfülkéből kiszűrődő zeneszó mellett emberi hangot csak ezt az egyet lehetett hallgatni. aztán visszafordultak, és senki sem törődött a fiúval, még kiszemelt hallgatója sem. a férfi elővett a táskájából egy laposüveget, meghúzta, majd kinézett az ablakot, de miután nem látott semmit a kósza fényeken kívül, visszatette a flaskát a táskájába, majd elővette a határidőnaplóját, és írni kezdett.