15-e, szerda, a mai nap ugyanúgy kezdődött el, mint a tegnapi. fél hétkor ébredtem föl az ébresztőóra csörgésére, az órát pedig alig tudtam lenyomni, olyan álmos voltam. gyorsan összeszedtem magam, ettem egy pirítóst, közben meghallgattam a híreket a tévében, és mivel semmi biztosat nem mondott a minisztériumi szóvívő a tegnapelőtti lövöldözésről, még most sem tudom, Kátya életben van-e. indulás előtt bepakoltam egy rozzant reklámzacskóba az ötödikesek tegnap éjjel kijavított dolgozatait, és az utca végén éppen elértem a villamost, így az első óra előtt jóval köszönhettem a portásnak, és állhattam neki tökegyedül a tanáriban a szokásos tréningnek. amióta a pszichiáterem ellátott a három idegességcsökkentő (pszichéerősítő) feladattal, azt hiszem, könnyebben tudom kezelni a kis köcsögök szemétkedéseit. múlt hónapban majdnem lekevertem az egyiknek egy pofont, mert visszapofázott, miközben a többi pondró a markába vihogott, de ma már képes vagyok elszámolni háromig, legfeljebb dolgozatírás közben köpök bele egyik-másik hajába, ez pedig éppen elég elégtétel. csak semmi nyílt erőszak! az van elég az utcákon. a becsöngetés után is egy hatalmas ordítás hallatszott az utcából, de a gyerekek már annyira hozzászoktak ehhez az egész borzalomhoz, hogy az ablakhoz sem rohantak oda. a második órán kiosztottam a dolgozatokat, a következő órán pedig témazárót irattam az elsősökkel - ahogyan a tanári felé haladva bele-belekukkantottam a tesztlapokba, úgy láttam, a legutóbbi kongresszuson felvázolt módszer valóban hatékonynak tekinthető. az ebédszünet elején gyorsan elrágtam egy szendvicset a büfé előtt, majd lementem a töksötét és töküres alagsorba, ahol a leghátsó raktár mellett már várt a hetedikesek osztályfőnöknője. az elején még úgyahogy csókolóztunk is, de mára automatizálódtak és leegyszerűsödtek a mozdulatok. közben azt suttogta, hogy a férje megint megverte. sajnáltam egy kicsit, neki egy ilyen élet jutott. óvatosan, külön-külön hagytuk el az alagsort, láttam, hogy munkatársam igazított egy utolsót a szoknyáján, mielőtt kilépett volna a sötétségből. utolsó órán beküldtek helyettesíteni, egy napilap várt a tanári asztalon, azt olvasgattam. a pályaudvaron néhányan megint úgy gondolták, hogy be kell mutatniuk célbalövő-képességüket, így egy kisebbfajta mészárlás volt, de néhányan elhúzódtunk a vadállatoktól, ők meg inkább egymást irtották, így néhányan feljutottunk a buszra. az imént elaludtam, és lefordultam a székről, a melletem ülő kissrác meg elkezdett mesélni valami történetet. hihetetlen, hogy amióta leszállították a fájdalomcsillapítók árát, minden fiatal úgy érzi, hogy tele kell tömnie magát ezzel a szarral - a srác megállás nélkül beszélt, de hamarosan rám sem nézett, csak mondta a magáét. ül még körülbelül 9-10 ember a buszon, a sofőr rádiót hallgat, de elfelejtette lehalkítani, most éppen valami kortárs sláger megy. az iskolarádióban is lement ma, de nem tudom a címét. messze vagyunk még. valamit ki kellene találnom, mert az út még hosszú,én meg természetesen otthonhagytam a Kiáltványt az éjjeliszekrényen.
No comments:
Post a Comment