'Russia On Ice'

már alig várta, hogy megölelhesse. hideg, csípős szél fújt, ez marta az arcát, amikor dacolva az aluljáróban vészterhesen lézengő árusokkal és sötét pillantású egyénekkel, végigvágott a mocskos köveken, és nemsokára a távolsági busz tömött megállójában találta magát rengeteg ismerős, de legalább ugyanannyi ismeretlen arc társaságában. minden arcról csalódottság volt leolvasható, már ha a pillantások vagy a száradt ajkak alig észrevehető mozdulatai egyáltalán kivehetők voltak számára a hatalmas szélben. sokan toporogtak a hidegtől lila kezükben szorítva bevásárlószatyraikat vagy táskájukat, de a várakozás és türelmetlenség ilyen nagyfokú hatásától kissé elkábulva mégis a csönd tűnt fel neki, és ez zavarta legjobban. néha, úgy tíz percenként elrobogott egy busz a megálló előtt, mocskos füstöt fújva az első sorban állók arcába, akik ezekben a percekben igencsak bánhatták, hogy szitokszavak és könyöklések árán nagy nehezen elfoglalhatták ezt a nemes pozíciót. a megálló közelében található futballpálya világító reflektorai által közrefogott térből - mint öblös lavór - hangok törtek fel, és ő úgy látta egy pillanatban, mintha örömkönnyek is. ki tudja, hogy az ellentétes vagy ellenséges pártállás következtében-e, de egy csalódott várakozó, aki későn érve az utolsó sorokban kellett, hogy vacogjon, nem fogták őt közre meleg testek, fiatal tinédzserlányok, szóval semmi praktikus vagy esztétikus öröm nem érte, mérgében köpött egyet, és káromkodott, de a sárgászöld váladék az alig látható plexin ploccsant, amely elválasztotta őt és a peront a két-kétsávos főúttól. néhányan hátrafordultak, egy pár ember nevetve visszafordult, de sokak tekintete függött a műanyagon lassan lecsurgó köpeten, az egyetlen dolgon ebben a farkasordító hidegben, amelyen csodálkozni, de akár nevetni, szomorkodni lehetett, amit akár meg lehetett volna fogni, le lehetett volna törölni - annyira élettelen volt ez az egész peronos "beállás", no meg az idegőrlő várakozás. nem is hitt a szemének, amikor begördült a busz. a szélvédő alatti rendszáma a betont súrolta, a reflektorokon ki sem buggyanhatott a fény, annyira mocskosak voltak, ennek tetejébe pedig a vezetőülésnél egy olyan morcona ember ült, amilyet még sohasem látott. kinyílt az ajtó, a tömeg pedig megindult. tudta, hogy ez lesz. hamarosan húscafatok borították a busz lépcsőjét, a buszvezető pedig csak angyali nyugalommal vakarta kétnapos borostáját, néha hümmögve az egymást mészárlókra nézett, majd rágyújtott egy cigarettára, és olyan pillantással nézett a távolba, mintha egy másodperc alatt felmérte volna annak esélyét, milyen jó is lesz az utolsó fuvar után, fáradtan hazaesve az asszony babgulyását kanalazgatni, majd rövid de alapos zuhanyozás után bedőlni mellé a puha takaró alá. amikor eldörrent az utolsó pisztolylövés, a sofőr, aki közben egy újság főcímét próbálta kibetűzni a félhomályban, rácsapott a vezetőpultra, jelezve ezzel, hogy a mészárlásra engedélyezett idő lejárt, a busznak a vállalati szabályzat szerint indulnia kell, hogy minden életben maradt utas megválthassa a jegyét, és tizenkét perc múlva már a sztrádán roboghasson a busz. mivel a tőzsdei árfolyamok úgy alakultak, hogy a lőszerhez aznap engedményesebben lehetett hozzájutni a trafikokban és a mellékutca kiskocsmáiban, a gyilok meglepően eredményes volt. tizenketten maradtunk mint az apostolok.