"prewinter"

nem szabad az autóbusz hátsó részébe ülnöd - mondta egy ember a bekötőúton, miközben elhaladt mellettem. rám se nézett. nem láttam őt sosem azelőtt, és valószínűleg nem is fogom. a gyárkörzet már eddig is elnyelte az idegeneket, nem lesz máshogyan ezután sem. percekig vártam a buszmegállóban. elnéztem a szemben álló házakat. lehúzott redőnyök, kerítéshez kiszaladó majd visszasomfordáló kutya, szélfútta falevelek, mocsok. feltorlódott a kocsisor. egy teherautóból a sofőr mocskos dolgokat üvöltött ki az ablakon a megállóban fagyoskodó lánynak, aki erre összébb húzta a kabátját, és észrevétlenül hátrált, ameddig csak tudott. talán oda kellett volna mennem hozzá, de beszélni kezdett a telefonjába. ki tudja, volt-e valaki a vonal túlsó végén.

a busz beállt a megállóba, zötykölődve kinyíltak az ajtók, mindenki végigmérte a felszálló utasokat, egy öregember hangosan köhécselt, egy ideges anya lekevert egy óriási pofont a mellette ülő kisfiúnak, aki ordítani kezdett, a sofőr bemondta a következő megálló nevét a mikrofonba, majd egy gombnyomással becsukta az ajtókat, tegnap vásárolt cipőjével rálépett a gázpedálra, és fittyet sem hányva az eközben megindult kocsisorra, befarolt két autó közé, erre azok dudálni kezdtek, én meg láttam a sofőr vigyorgó arcát a fülke visszapillantó tükrében, és ekkor arra gondoltam, hogy sofőrünk bizonyára rutinos, így nem lehet bántódásunk, amíg elérünk a város egy távolabbi pontján kijelölt végállomásra, ahol majd a lány a megállóból úgy lép le a buszról, hogy odaszorítja füléhez a telefont, de már meg sem szólal, csak könnyezik, és vacog, így halad el a közeli villamosmegállóig, hogy elérjen a munkahelyére, ahol főnöke majd rögtön egy egész aktakupacot tol elé azzal, hogy ellenőrizze a számlaszámokat a cég számítógépes rendszerében található táblázat alapján, és hozzáteszi, hogy lekötelezné, ha ezúttal a munkaidő végéig maradna, és nem "lépne le" negyed órával korábban, mint tegnap.

a hátsó ülések mocskosak voltak, és valami leírhatatlan bűz uralkodott, így leültem a csukló másik oldalához legközelebb eső ülésre, és kivettem a könyvet a táskámból. pillanatokkal azután rájöttem, hogy képtelen vagyok akár egyetlen szót is kibetűzni, hiszen a hátulról előregyülemlő szag szinte fojtogatott. egy nő mérgesen kinyitotta az egyik ablakot, de erre a fiatal anyuka leüvöltötte, mire a nő résnyire visszazárta az ablakot, és kibámult az ablakon. a következő megállóban senki nem szállt fel, a sofőr feleslegesen fékezett le, feleslegesen állt be a megállóba, feleslegesen nyitotta ki az ajtókat, és feleslegesen suttogta bele a bekapcsolva hagyott mikrofonba a basszameget - mindez semmi nem használt.

éveknek tűnt, mire a busz megérkezett a végállomásra. a megállós lány mögött szálltam le, mindvégig küzdve azzal a megmagyarázhatatlan kényszerrel, hogy óvatosan megérintve kabátja vállát megszólítsam, és elhadarjak valami sületlenséget, amire talán vevő lesz. talán nem. végül elviharzott, én meg ráadásul a másik irányba tartottam, így sziluettje - ahogy a nagy öregek mondják - "lassacskán beleolvadt a ködbe".

(a pillanat megragadása mindig nehezen ment. bár hetekig tudtam fantáziálni egy kellemes másodperc hatása alatt állva, soha nem jutottam el oda, hogy tegyek is valamit. felőröltem saját magamat, miközben nem is tudtam erről. elmenetek mellettem az évek, az emberek, és a szavak, a receptorok viszont valami más világból kinyert érzetekkel foglalkoztak.)

a reggel nyűgjeit gyorsan elfelejtettem. órákkal később - magam is beletemetkezve mindenféle poros aktákba, és fel-felnézve a vibráló monitorra - arra gondoltam, milyen is lesz, amikor hazatérve újból felszippant a gyártelep, és hogyan fogok magam is felszívódni a másnap reggeli ködben egy idegen szeme láttára.