megszületik a fény

bármennyire akart, nem tudott elaludni. forgolódott az ágyban, és bármire is gondolt, a gondolatok olyan messzire vitték őt, hogy minden kapcsolatot elvesztett az úgynevezett realitással, legalábbis ilyen érzése volt, és amikor visszaérkezett, és azt gondolta, hogy már reggel van, és a szemek megdörgölése után már mehet is kávézni, akkor újból ott találta magát a sötét szobában, lepedőbe csavarodva, izzadt vagy nyálas párnahuzattal a feje alatt, zsibbadt ujjakkal, görcsbe ránduló lábközépcsonttal, lázas gondolatokkal, és az elalvás reményével. démonok kínozzák őt napok óta, amelyektől akármennyire sikeresen szabadul meg a sötétség beállta előtt, az összekuszálódott pillanatoknak köszönhetően minduntalan előbújnak rejtekhelyeikről, miután elszívja utolsó cigarettáját a nyitott tetőablaknál, majd az évek alatt begyakorolt mozdulatok után lekapcsolja a kis lámpát, és egy laza, de határozott mozdulattal magára rántja a takarót, jobb karját könyökénél behajlítva a párna alá teszi, bal karjával megkapaszkodik a falban, mintha valami zuhanástól félne, mintha attól tartana, hogy elveszti a falak bizonyosságát. ki tudja, mióta tart ez. most is azt gondolja, hogy a kezdőpontok végérvényesen feloldódtak a múlt gennyes masszájában, ott, ahol lassan minden korábban még éles emlékkép kontúrvesztett, légnemű, homályos, zavaros, kaotikus, sötét és ijesztő lesz. most már maguk is láthatják, mennyire könnyen veszti el hősünk lába alól a talajt, miután - legalábbis úgy érzi - már egy órája nem tud elaludni. fellapozhatók a legrészletesebb lexikonok is, higgyék el, az emberiség máig nem talált hatásos ellenszert az inszomniára; sokan azt gondolják, holmi narkotikum sikeres lehet, pedig ezek csak újabb és sötétebb démonokat telepítenek a hipotalamusz rendszer jól körülhatárolható szektoraiba. az inszomnia csúf dolog, de sokkal csúfabb az, ha valaki ennek konstatálása után erőlködésre adja a fejét, és erőteljesen az elalvásra koncentrál. ilyenkor válik veszendővé az ügy, reggeli bágyadtság, alulmotiváltság, bedurrant szemek, lassú reflexek, gondolatszegény szófoszlányok, bágyadt ölelések és száraz ajkak jelentkeznek következményként. persze hogy mi a teendő, azt ne tőlem kérdezzék. hiszen most, hogy ezeken elgondolkodtam, még mindig az ágyamban forgolódom, a takaró a fejemen, a párna a lábamnál van, felborult az ágy szigorú egyensúlya, testem kifordította az alapviszonyt, fáradtan nyöszörög. fény kell, s ötletek. öngyújtó, halk fénnyel játszó cigarettavég, lámpafény mellett elsuttogott ima, szobát átmetsző holdfény, aztán gyér folyosóvilágítás, a kvarclámpa fénye a nappaliban, újból a hold, amint megcsillan a csapból kiengedett vízsugáron, majd újból a szoba, ami egyre kiismerhetőbbé válik az órák során. jelentése lesz a csendnek, minden tárgy megmoccan, érintésért könyörög, persze én csak ülök kényelmesen a fotelben, teljesen belesüppedek, bámulom a falat, meg ahogy az enyhe huzat csapkodja a szobaajtót, és ahogy füsttel telítődik a szoba. aztán valami elindul. először csak a fény körvonalai látszanak, ha van egyáltalán ilyen, aztán hirtelen elvakít valami. talán egy reflektort toltak be a kertbe ádáz démonaim? teljes erővel kinyitom az ablakot, rögtön kirepül a tetőre egy elfáradt rúgó, az ablakkeret recseg-ropog, én meg szembemegyek a hajnallal, illetve szembeállok vele. becézgetném, ha tudnám, de néhány kérdésem mindenképp lenne: igazak-e a mitologikus pletykák? (például.) vagy hogy hol van az a "rózsás ujj"? mert kurvára nem látom. van-e paletta a kezedben, amikor megfested a színed? használsz-e az utóbbi időben kikísérletezett mesterséges színezékeket? merthogy ilyen nincs. ilyen nincs, mint te, te úgynevezett hajnal. itt most következhetne az, hogy lebukom a földre, és elalszom, másnap pedig így találnak rám (hogy ez életemben az utolsó elalvás vagy nem, az a történet szempontjából lényegtelen). de lehet, hogy a furmányosabb végkicsengés mellett döntenék, miszerint a kérdezgetés közepén felébredek, kitörülöm szememből az éles álomképeket, éppen annyi fényt hagyok meg belőlük, hogy elbotorkálhassak a kávéfőzőig, benyomhassam a gombot, aztán megihassam a fekete nedűt. igen, ez jobb lesz! csak aludnék már el végre!!!

Freud tudat(j)a...

"A" Sutyák tud írni, már amennyire ezt innen távolról, távol Freudtól és Foucault-tól, távol a kontinentális filozófiai hagyománytól egyáltalán megítélhetem. Foucault-monográfiáját talán egy éve felületesen, csöppet sem szorosan olvastam el, hiszen az volt a cél, hogy összekalapáljak valami imbolygó, állandóan elfolyó képet róla - erre maradéktalanul megfelelt a könyv, amely joggal számíthat egy újraolvasásra a közeljövőben. A Freud-elv más tészta. Ha Foucault linzer, akkor Freud minimum leveles. Azaz rétegekben összeálló, és ami még fontosabb, kényes. Sutyák a "gép-előtt-ülve-írás" ontológiai pozíciójából közelít rá a pszichoanalízisre, így pedig a mélyreható analízis minden lépcsőfoka óhatatlanul magán viseli a személyes szituáció állandó témába ágyazottságának nyomait. Hogy érthetőbben fogalmazzam meg: Sutyák gondolatfolyamai a világban-benne-lét szituáltságának nem reflektált jellegéből vetülnek ki a tudatban-lét reflexiójáig. (Sikerült érthetőbben fogalmaznom? Nem! - szól rám a felettesem.) Úgy járja körbe a pszichoanalízist, és időzik el fontosabb csomópontjainál, hogy megvizsgálja monizmus és filozófia szétbogozhatatlan (?) kapcsolatát, etimológiai elemzésbe megy bele a pszichoanalízissel kapcsolatban (röviden: Psziché-anal-Ízisz), miközben mozgósítja a freudi szövegek teljes arzenálját, és a hallatlanul gazdag recepció fontosabb-érdekesebb szeleteit is. A néhol már-már költői beszédmód eközben nem meglepő: Sutyák a 20. századi francia filozófiai kutatója - lehet, hogy erőltetett a párhuzam, de néha tényleg azt éreztem, hogy Foucault olvasása maradandó nyomokat hagyott a szerzőn. Ez mindenesetre javára válik. A könyv olvasása közben nem készítettem kivonatokat, tulajdonképpen "csak" úti olvasmányként raktam be a táskámba, de Sutyák izgalmas szálazása közepette el is feledkeztem arról, hogy holmi szakkönyvet olvasok. Vajon hogy értelmezhette a szerző mestere szavait?... Az Alföldben megjelent recenzióban Vajda Mihály észrevétlenül átvált a Freud-könyvről a Foucault-ról szólóra, miközben erőteljesen hangsúlyozza Freud modernitás-történetbe ágyazottságát, illetve ennek a problémának a kvázi-kifejtetlenségét Sutyák könyvében. Valóban ilyen fontos lenne ez? Lehet. Misunak "bedőlni": nem szégyen. Végülis... el kellett jönnie a "kornak" (és az ehhez tartozó "világszemléletnek"), hogy olyan fogalmak, mint a tudattalan, valamint a Valami (a szerző pontosítása az "ösztönén" helyett) egyáltalán felbukkanjanak. (Inkább kérdezem...) El kellett érkezni ahhoz, hogy egy olyan médiumot feltételezhessünk, amely látszólag ellenáll a fenomenalizációnak (létezik egyáltalán ilyen szó?), miközben folyamatainak olvasása vagy értelmezése minduntalan készen áll a mediális analógiák megteremtésére - ezek után nem meglepő, hogy a ("társ")médiumok keményen merítenek is belőle (átvitt értelemben is). Freud nagyon nagy változásokat idézett elő, ez az egyik legsemmitmondóbb közhely, amit valaha hallottam, viszont "az a mekkora nem mindegy", hogy ezt a váltást milyen eszközökkel próbálja megragadni az értelmezői tekintet/tudat. Mindig örültünk (örültem) egy újfajta megközelítésnek - a Freud-elv az újfajta megközelítések halmazába rendelhető, bár, nem győzöm hangsúlyozni, laikusként és laikusan közelítettem hozzá. Ha lenne valami értékelő-szisztémám akkor lazán adnék öt csillagot, vagy más megközelítésben ("számszerűsítsük a számszerűsíthetetlent") tízből mondjuk 8.5-t. A számokkal kifejezhető osztályzatokkal mindig szűkmarkúan bántam, viszont következő olvasás után ráteszek egynéhány tizedet az eredményre.

fog

Az írás szituáltsága (kontextusa) hasonló a megszokotthoz, de mégsem. A gép előtt ülök, de mivel bal kezemmel jéggel töltött műanyag zacskót szorítok begyulladt fogamra, kénytelen vagyok egy kézzel, ráadásul többnyire egy ujjal gépelni. Persze lehetne rosszabb is. Felesleges részletekbe gabalyodnom a cirka három héttel ezelőtt kezdődött fogmizériával kapcsolatban, a lényeg, hogy a gyökérkezelések, öblítések, vattacsomók dacára úgy tűnik, évek óta egy Gauloises-cigisdobozba és ezen belül egy papírzsebkendőbe bugyolált első kihúzott fogam társat kap nagy magányában. Pedig minden tőlem telhetőt megtettem, sajna harmadszor durrant be a jobb hátsó 6-os őrlő. Szegényke. Éppen ezért ez a kép lesz az egyetlen archívum - az illusztris testrész a bal alsó szegmensben látható, a gyökerek környékén halvány fekete folt, nos, az volt a kezdet gyulladás...

Most viccesen rátérhetnék arra, mit fogok csinálni az elkövetkezendő napokban, de nem csapom le ezt a magas labdát. Lassacskán, de adódnak mindenféle feladatok, már úgy értem olyanok, amelyekért komolyabb ("komolyabb") pénzösszegeket is zsebre tehetek. Nagy a terhelés - még mindig -, de ha holnap tényleg megszabadítanak berzenkedő fogamtól, talán egy gonddal kevesebb lesz. Nyugodtan élvezhetem egy mezőváros nyugalmát, olvashatok-írhatok, korrektúrázhatok, agyalhatok, nem beszélve T.-ről, akinek mindezt, de a nyugalmat mindenképpen köszönhetem. Az előző bejegyzésben foglalt ígéretet nem tartottam be, azaz nem szabtam át az írásképet - azt hiszem, hogy ehhez kissé nyugodtabb körülményekre van szükségem. De segíthet egy három hét után kényelmesen elfogyasztott vacsora, egy recenziót bevégző mondatzáró írásjel, vagy egy kis pénzmag is.

Újfent készülődés

A háromnapos írásfolyammal együtt Veszprémbe zúdultam. Azóta pedig már vissza is tértem Pöstre. Jobban mondva: Budára. Veszprém lenyűgözött, de jól tettem, hogy nem vittem fényképezőgépet, mert két napon át esett az eső. Biztonságban érezhettük magunkat a várkerület (ez egy fővárosi beidegződés, lehetne Várat is mondani) szélén elhelyezkedő egyetemi épületben, ami inkább hasonlított egy múzeumhoz a varázslatos kiskerttel együtt. A konferencia elcsúszott, már időrendileg, így aztán a második nap utolsó előadójaként kerültem sorra, vita pedig nem is követte a hozzászólásom, mivel nem jutott erre idő. Mindenesetre pozitív visszajelzéseket kaptam. Noha nem mondhatom, hogy szó szerint bekerültem volna egy társaságba, legalább megismertek, és ha lesz alkalmam néhány év múlva újból eljutni a konferencia következő etapjára, legalább ismerősök közé kerülök. Jó volt látni, hogy az előadók szinte családtagokként viselkedtek egymással, ugyanakkor egy-két kivételtől eltekintve abszolút befogadó módon viselkedtek, ugyanakkor nem tűnt úgy, hogy megjátszanák ezt a viselkedést. Sok jóban volt részem, nagyjából elégedett is vagyok a teljesítményemmel. A problémát jelenleg az okozza, hogy ugye előzetes terveim szerint hétfőtől kezdetét veszi a munkakeresés, ráadásul a szigorú irányelvek mentén, azaz nem szabad, hogy egy hetemet durván lekösse a munkába-menetel-jövetel, valamint a munka - időt kell szakítanom arra, hogy a körülményekhez képest a legtöbb időt szakíthassam a kutatásra, hiszen így, a konferencia után még biztosabb vagyok abban, hogy valamikor, évekkel később lesz némi keresnivalóm ebben a körben. Ha nem is pont ebben a körben. Hanem abban. Lényegében mindegy. Ma már túl vagyok egy szimbolikus takarításon, rendezgetésen, összeírtam a feladataimat is. A legközelebbi bejegyzés talán jó hírekről szól majd. Ugyanakkor egy időre befejezem a komolykodást. Átszabom az írásképet.

Készülődés

Szombaton valami véget ér. Nevezetesen egy konferencia-szerepléssel elbúcsúztatom a hároméves doktori időszakot. Váratlanul érkezett a felkérés, hogy vegyek részt Veszprémben egy konferencia-sorozat újabb állomásán, tartsam meg előadásomat 25 percben, őgyelegjek és konfrontálódjak kedvemre, építsem a kapcsolati tőkét, higgadt fejjel vágjak bele az Azutánba. Egy régi témát vettem elő: A Pendragon legendáról fogok beszélni, de sajnos a már megírt szövegem használhatatlan, fejemben pedig annyi az információ, hogy saját bőrömön érzem az írás jellegzetességét, az írás-jegyet: pharmakon. A mindenhonnan összeszedett információk ugyanis egyre inkább kiszorítják, vagy inkább elnyomják saját véleményemet, meg akarok felelni a forrásmunkáimnak, de egyúttal jótékonyan hatásukat is csillapítanám. Hiszen valahogy úgy keletkezik saját munka, hogy fogok egy kis idegent, meg egy kis sajátot, összegyúrom, persze nem a matematikai következetesség formaelvei alapján, lenyelem, kiköpöm. Amióta megkaptam a meghívót, időm jó részében ezzel foglalatoskodom. Megírtam már egy szerzői ívet, de még mindig nem jutottam a végére, a nagyobb baj viszont az, hogy ez a 10-12 oldal nem egységes, inkább megannyi újrakezdés, rákészülés, belégzés. Még nem tudom, mikor utazom el (szerdán vagy csütörtökön), de akárhogy is nézem három napom maradt, hogy értékelhető szöveget alkossak. És hogy miért írom le mindezt? Nos, részben írásgyakorlatként, részben pedig azért, mert hetek óta nem írtam semmit, így éppen ideje volt valami inskripciónak, egy kis bevésésnek, még ha most nem is a világ megoldásáról, állapotom leírásáról, poétikai harmonisztikáról, érzésszilánkokról, fekete epecseppekről esik is szó. Éppen azért, mert látom, hogy évek óta képtelen vagyok naplóírásnak tekinteni a blogolást, azaz nem tudok még akkor sem rendszeresen élesítgetni, ha pedig lenne mit mondanom. Most nem volt mondanivalóm, mégis írtam. Talán meg kéne fordítani a viszonyt.

pale summer night

A Szigeten Faithless-koncert. Talán a God is a DJ ment éppen? Nekem a Faithless rohadt egysikú, ahogy ma egy rövidebb írásban olvastam, kábé tényleg az egy-két hírös nótájukból élnek évek óta. Na nekem ez kevés. Lehetne kissé hangosabb, meg lóghatna a szobámban egy-két lampion, asztalomon sör ülne, és csak spriccelné ki magából a szénsavat. Mindez nincs. Dolgozom. A munka beterít. De legalább kellemes az idő, kihűlt a lakás, csend van.

Kert

Sötétbe borult a kert. A sugárúton tízpercenként elhúz egy villamos, kerékpárosok és gyalogosok. Persze már csak elvétve, hiszen a sötétség egyben ketrec, vagy inkább verem - az állatkák visszahúzódnak rejtekhelyeikre, az éjszakai ragadozók pedig még élesítik fegyvereiket. Egy hosszan kifújt füstfolyam méla árnyékában látom az aljnövényzetben osonó macska farkát, a kövezetre kiülő békákat, akik úgy zihálnak, mintha a hosszútávfutás utáni fáradtságot próbálnák lekommunikálni rejtőző társaiknak. A kert hatalmas fájának árnyéka kivetül a falon túlra, egy építkezés hitehagyott törmelékei sóhajtanak a telihold felé. Valahol a távolban egy csók csattan, két kéz végérvényesen összefonódik, mondatfoszlányokat rebeg a szél is. Az a gyenge, alig észlelhető fuvallat, amely felrebbenti a függönyt a bejárati ajtónál, és ritmust ad a szárítókötélen függő alsóneműk friss táncához. Várok. Várom, hogy felvillanjon a fény, jelezve az érkezést. De még minden sötét. Leszámítva a közvilágítás által befestett teret, meg a fénycsóvákat, amelyeket egy-egy idetévedő jármű metsz bele az egyre átláthatatlanabb, egyre nyomasztóbb, egyszersmind egyre baljósabb éjszakába. Számolom a másodperceket, de nem tudok hatványozni. Hat vágány. A pályaudvar csendes. A vonatok és a kaluzok már pihennek. Talán egy-két virrasztó szurkoló a tévékészülékek előtt, de ez nem jellemző úgy általában. Hosszú lesz a szombati műszak, nem beszélve a hajnaliról, amikor a figyelemnek meg kell oszlania a türelem és a kimerülés között. Valahol félúton. Jegyzetelek. Halk kiáltás, amikor fény gyúl az ablakon túl, sercegő cigarettacsikk a kis befőttesüvegben, amikor konstatálom, hogy az érkezők nem a vágy, hanem a vakvéletlen posztulátumai. Rejtjelezek. A kódfejtő szótár valahol a tenger mélyén hever. Halak látogatják meg mindennap, de nem tudnak mit kezdeni az apró hieroglifákkal.
Hogy mire várok? Magam sem tudom. Egy pillanatra, amikor fénybe borul a pillanatot körülvevő idő, no meg a tér, meg a közterek is. Annyi ember, és annyi lesütött tekintet! Mintha senki nem találná a helyét - ilyen tekintetben közéjük tartozom. (Közé.)
Valahonnan vér csepeg. (Na nem kell rosszra gondolni!)

Ez az élet...

Éppen Szegeden vagyok. Elfilozofálgathatnék azon, mekkora véletlen, hogy egy ugyanolyan számítógép billentyűzetén írhatom meg ezt a posztot, mint otthon, nem beszélve arról, hogy mennyire jól érzem itt magam, mennyire "jó itt az élet" (már ha vissza akarnék kapcsolni a címre), de itt most nem ez a cél. Ez most egy spontán poszt - villámléptekkel. Történt penig, hogy könyvek olvasásába mélyedve elálmosodtam, majd penig felébredtem délután fél négykor. Mi is volt az, amit először konstatálhattam? Az, hogy fél óra múlva Meccs! Nos, miután lassacskán magamhoz tértem, és megpróbáltam felidézni az otthon hagyott vb-programfüzet egyes adatait, rájöttem, hogy ez a Szlovákia-Olaszország meccs, nos, szóval ez a meccs engem "nem hoz igazában lázba". Így hát lassan öltöztem át, amolyan "utcai ruhába", teszetosza mozdulatokkal indultam el, hiszen tudtam, az egyik legszebb magyar város egyik terén felállított kivetítő előtt az elfogyasztandó sörök dacára egyszerűen nem láthatok "izgalmas, fordulatokban gazdag összecsapást". Az olaszokat - finoman szólva - nem komálom, a szlovákokat pedig... khmm... szóval őket sem. Mikor a térre értem, láttam, egy-nullra mennek a tótok. Oké, nyugtáztam, aztán egy sörrel letelepedtem egy láthatóan a taljánoknak drukkoló sörhasú, bajszos (tipikus?) focidrukker úriember mellé.
A meccs csordogált, mint belém a sör... Nem volt semmi érdekes, az olaszok láthatólag már az asszonyra és az itáliai naplementére gondolva - Lippi maestro tanácsait látszólag eliminálva - elvagdosták a lasztit, beletörődötten sétafikáltak a dél-afrikai gyepen. Aztán jött egy második szlovák gól, és ezt követően az olaszok minden-mindegy alapon "elkezdtek focizni". Ez nem egy fociblog, és ez most nem egy "focis" bejegyzés, ezért csak címszavakban: olasz gól, olasz lesgól, szlovák gól, olasz gól, időhúzás szlovák részről, "hamvaiból fénikszmadárként újjáéledett" olasz drukker-hang (vuvuzela-zaj?), izgalmak, mintha egy akciófilm... (thriller...)
A lényeg: a vb-címvédő és a vb-újonc csapott itt most össze. Az olaszoknak elég lett volna egy iksz a továbbjutáshoz, kicsit későn ébredtek, de azután... Azt hiszem, a meccs utolsó percei a vb eddigi legizgalmasabb pillanatai voltak (csak úgy frecskelt a thrill). Az olaszok rohamoztak (és itt lehet a különbség a digók és miköztünk, magyarok között: amikor már majdnem minden elveszett, az olaszok még képesek beleadni apait-anyait, mi meg, nos mi meg legyintünk egyet, na de mindegy), a szlovákok bekkeltek, minden (aljas) trükköt bevetettek, ahogyan ezt "ilyenkor szokás". És akkor Webb, az angol rendőr, másodállásban FIFA-játékvezető lefújta a meccset. Egy olasz spíler sírva fakadt. Ebben a könnyben benne volt az életesszencia. A szlovákok nem hullajtottak örömkönnyeket, a meglepetéssel kevert boldogság felülírta náluk a könnycsatornákat elborító agyi akarat utasításait. Az olasz spílerek viszont sírtak: Lippi bement az öltözőbe, Cannavaro, a par excellence bukott hős pedig vigasztalta társát (nem hivatalos források szerint a fülébe súgta: ne égesd magad, szedd össze magad!). Pedig az olaszok mindent megpróbáltak: bő 80 perc - elnézést! - hereverés után rájöttek, "van még keresnivalójuk", és akkor akár csak a németek (upsz!), mindent bele, totális futball, vér és verejték... És akkor a lefújás. Összetört olaszok, katarzisban feredő szlovákok. A végén már az olaszoknak drukkoltam, no nem a továbbjutásért, csak hogy legalább ezt húzzák be. Annyira szimpatikus volt az az erőn túli erőlködés, az a csoda, az a hit! Akárcsak a könnyek... A vb eddigi legizgalmasabb perceit láthattam. És a legőszintébb könnyeket (ilyeneket nem ejthetett eddig senki), ezeket a könnyeket egyszerűen odafestették, ezeknek egyszerűen "volt értelmük", volt referenciájuk. "This is life..."

Miről szólt (eddig) a vb?

A vuvuzeláról: na ez aztán tényleg szól! Olyan, mintha legyek vagy méhek közt kergetné a pöttyöst a huszonkét férfi. Egyes szurkolótáborok megpróbálták elnyomni a jól ismert ordibálással, énekléssel - eddig mindez nem sikerült. Ősi afrikai hangszer, eredetileg feltehetően nem - a már tavalyi Konföderációs Kupán megismert - műanyag formátumban, hanem mondjuk marhabélből, pattintott kőből, koponyából, bika szarvából, majom farkából. Már teljesen hozzászoktam, de - ahogyan ezt a híradásokban olvasni - meg fog jelenni Európában is. Kérdés, el tudja-e nyomni az européer kántálást. Titkon remélem: nem. Elég beütni a nevet a keresőbe, máris megjelennek a különféle mémek (a szót a vb alatt tanultam: amolyan hülye montázst jelent, amelyben az unalomig variálnak egy valamilyen okból felkapott jelenetet). Nem értek egyet a játékosokkal, akik arra hivatkozva, hogy (sic!) nem hallják egymást a pályán, illetve nem tudnak kommunikálni, simán betiltatnák. Ez hülyeség! Ne magyarázzuk már a bizonyítványunkat: focizni kell, nem dumálni!
A jabulaniról és a kapusbakikról: eddig ha jól számolom, három ordító potyagól a vb-n, mindegyik a trükkös labda után meglehetősen sután odanyúló portások miatt. Ugyanaz, mint az előbb: hülyeség a labda kiszámíthatatlan pályájára, csúszós felületére, és hasonlókra hivatkozni. Még jó, hogy Maxwell termodinamikai együtthatóival nem jönnek elő! Focizni kell, nem magyarázkodni! Kiderült, hogy a németek (lévén Adi Dassler cégének produktuma a laszti) már féléve "tesztelhették" a Bundeszbajnokságban, így inkorrekt előnyben vannak a többi csapattal szemben. Újabb hülyeség! Teszem hozzá, a németek kikaptak a szerbektől. A kapusokat nagyon sajnáltam, de ez van: nekik ez a munkájuk, így egy jó kapusnak elméletileg plüssállattól medicinlabdáig mindent meg kell fogniuk.
A bunkerfociról: ez a legidegesítőbb. Alaphelyzet: jó csapat vs. rossz csapat. A jó támad, a rossz védekezik, akarom mondani a jó "nyomasztó mezőnyfölényben van", a rossz "betömörül a saját kapuja elé, és végkimerülésig védekezik". Ebből eddig nem sült ki sok jó, leszámítva az észak-koreaiakat, akik az eddigi legszimpatikusabb defenzív játékot produkálva 2:1-re kaptak (csak) ki a braziloktól. (Hozzáteszem, vége a brazil varázslatnak, Dunga az első olyan brazil szövetségi kapitány, akinek látszólag taktikai eligazítást is sikerült tartania játékosainak.) Ide sorolom még Svájcot, ők - az eddigi legnagyobb meglepetést okozva - legyűrték az egykapuzó spanyolokat, igaz, Svájc támadni is tudott.
A közvetítésről: minden meccset az m1 ad. Ez jó. A legtöbb meccset Somos Zé közvetíti. Ez nem jó. Unalmas, hülye poénokkal játszadozó, a leggázosabb szakzsargont is elcsépelő (x "hátulról pakolt oda" y-nak) riporterről van szó, aki ráadásul képtelen volt igazi "rádiós" közvetítést tolni akkor, amikor a viharok vagy egyéb zavarok miatt elment a kép. Egri Viktor legalább lelkes, Gundel Takács pedig képes futballmérkőzést közvetíteni. (Azt hiszem, jelenleg Hajdú B. a legjobb, meg talán a Horti, aki annyira laza, hogy már szétfolyik, de legalább szar meccs esetén is képes "vidámságot csempészni" a közvetítésbe.

Kiegészítésként (tömören): tetszik, hogy "kiegyenlítődtek az erőviszonyok", hogy a számomra abszolút antipatikus, lányos "üvegcsapatok" (a luzitánok és az oranje) eddig nem túl meggyőzőek, hogy a második és a harmadik meccs között hosszabb pihenőidő van (ilyenkor bele tudok temetkezni a nyelvi absztarkciókba), ugyanakkor nem tetszik, hogy a játékvezetői testület még mindig nem képes normális bírókat találni (félreértés ne essék, a bíró is ember, no de amit az a spanyol bolond csinált a német-szerb meccsen, na az már tényleg vicc), hogy alapvetően kivárásra játszanak a csapatok, és hogy nincsen Hislop, Valderrama, és Milla apó sem.

Dél-amerikai győzelem rajzolódik ki a távolban (bár egy spanyol-német döntőtől biztosan nem keserednék el), szurkolok Ghánának és Elefántcsontpartnak, annak, hogy az olaszok - jó szokásukhoz híven - bepattintsák már végre azokat a lasztikat (de azért ne nyerjenek!), és annak, hogy legyenek végre jó meccsek (és egyáltalán: képes legyen már valaki megfordítani egy meccset!), nagy védések. Szerintem nagy gond nincs, kicsit zavaró a gólaszály, és persze kavarja a szart a média, de ehhez talán már hozzászoktunk.

a Reklám

Ha egy átlagos reklám fele ekkora katarzist okozna, nem akarnám a távirányítót minden reklámblokk ötödik másodpercében a tévékészülékbe vágni. Jó, jó, persze... nem ilyen egyszerű... (Felvezetésként, aztán folytatom.)

[egy könyvről]

Butor furcsa könyvét egy ismerősöm ajánlására vettem meg, néhány héttel ezelőtt pedig utazókönyvet kerestem, így esett választásom a kabátzsebben könnyen elhelyezhető könyvecskére. Baudelaire saját maga által lejegyzett álmáról olvashatunk elemzést, amely tulajdonképpen felöleli a francia költő egy bizonyos életszakaszának körülményeit, azaz minden olyan - apró-cseprőnek tűnő - momentumot, amely aztán segít feloldani az álommunka során eltorzított "referenciákat". A könyvből élesen kiviláglik a francia analitikus hajlam, a pszichoanalízissel megtámogatott posztstrukturalizmus, de a Különös történet nem tekinthető elemzésnek vagy esszének, ahogyan biográfiának sem. Butor ugyanúgy darabjaira szed egy Baudelaire-szöveget, mint Derrida évekkel később Az idő adományában, de amíg utóbbi - leegyszerűsítve - a rombolással építve (bevonva egyéb szövegeket is), addig Butor "csupán" transzponál, azaz érthetővé próbál tenni egy álmot, ugyanakkor többnyire egy életművön belül vizsgálódik (leszámítva Poe bizonyos szövegeit, amelyek viszont olyan hatással voltak Baudelaire-re, mint a Juventusra a bundabotrány, azaz kiábrándítólag, egyúttal úgy, mint a tisztitótűz). Röviden: Baudelaire egy önálló kötet kiadásával próbált végleg elszakadni gyámjától, a szülői felügyelettől, bebizonyítva, hogy képes megállni a saját lábán. Poe Különös történeteinek fordítása végül meghozta a várva várt sikert, viszont a helyzet cseppet sem volt annyira szimpla, mint gondolnánk. Az egzisztencia (illetve ennek hiánya) az élet több területén gátolta A romlás virágainak szerzőjét. Butor a bemásolt (álom-)szöveggel indít, majd az álom egyes momentumait kibontva (életrajzi adalékok, dokumentumok applikálása, intra- és intertextusok beékelése, stb.) járja körbe a szöveget, a vizsgálat pedig saját, Baudelaire-rel kapcsolatos viszonyáról is tudósít. Nagyon személyes ez a viszony, Butor jól ismeri a (szöveg)korpuszt, és ennek közvetítésével Poe elbeszéléseit is. Azt gondolom, olyan könyvet olvastam, amelynek olvasása kapcsán nem hat zavaróan a hosszabb-rövidebb kihagyás, x idő után is könnyű visszahelyezkedni a kontextusába. Színvonala egyenletes, és az egyetlen életrajzi momentum körbejárásával tulajdonképpen az életút nagyját megismerhetjük. Butor nem tekinthető szigorúan elméleti írónak, de ebben a könyvében jól megfér egymással teória és praxis. A Különös történet folytatható, azaz továbbgondolható - az általa felvetett (hibrid) metódus abszolút releváns (hiszen a szöveg nem köthető szigorúan egy konkrét elméleti irányzathoz), ráadásul Butor reflektál munkája hátulütőire is, a vizsgálat esetlegességére, és az olvasói hozzáértés szükségességére is. Számomra - legalábbis az "elmélet" terén - Foucault képviseli a nonplusultrát ebből a szoros közegből, de rákészülésnek azt gondolom, megteszi Butor is. (A bolondság története nem tipikus utazókönyv, sőt!, de amint lecsillapodnak a kedélyek, azaz azt olvashatok, amit valóban szeretnék, ez is sorra kerül.)

o_o

Az eső tisztító erejű. Kisöpri a bágyadt meleget, ablakomon kopog. Talán valami ritmust ad, de arra ott van az óraketyegés, a mobilcsörgés, a fazekak zöreje vagy a zene üteme. Valahogy megpróbálom bezárni az órákat egy gyufásskatulyába, de akármennyire próbálkozom, csak a perceket sikerül eldugnom - a nap egészéhez képest tulajdonképpen csak perceket alszom. Ez a néhány óra nehéz ébredést, de annál sikeresebb délutánt eredményez, már ha egy szöveg olvasásánál lehet egyáltalán sikerről beszélni. Mint egy hurok, lassan körbetekergő kötél, annyi levegőt hagy, hogy egy-két szót csak nagyon sok idő leforgása alatt rághassak meg rendesen. Vagyis... azt gondolom, valami hasonlóról szólna ez az egész.

a helyzet jelentése

Kialakult a BL-elődöntők párosítása, és mondhatom, nem is lehetnék boldogabb. Megdőlt a nyomasztó angol hegemónia, jelenleg egy olasz, egy spanyol, egy német, és egy francia csapat alkotja a Fantastic Four-t, azaz képviselve vannak a topligák, a csapatok remélhetőleg pazar meccsei mellett pedig tulajdonképpen négy zseniális edző, illetve edzőegyéniség örömeinek és különböző jellegű kifakadásainak látványa is előttünk áll még. Látszólag az Internek volt a legkönnyebb dolga, hiszen egy kőgazdag, ámde játékban a nagyokat még csak karistoló ruszki csapattal hozta őket össze a sors - Mourinho végülis harmadik csapatával is (Porto, Chelsea, Inter) bejutott a négy közé. A két csigazabáló csatájából a Lyon jött ki győztesen - nem túlságosan érdekel, hiszen a gallok labdarúgását soha nem követtem figyelemmel. A lényeg, hogy az FC Hollywood (aka Bayern München) szépen intézze el őket! A Bayern rohadt nagy meglepetésre elintézte a Vörös Ördögöket egy remek kis meccsen, a MU 7 perc után már kettővel vezetett, majd a félidő vége előtt berámolta második gólját is a Krisztiánuronáldu féregségét jócskán túllépő capueravitéz, Nani, így 3-0, ám jött Olic (3-1), majd a második félidőben egy kiállítás anglikán oldalon, München-fölény, egy rohadt nagy Robben-gól, és a német továbbjutás. Bár Lui már levezetni jött a bajorokhoz, azért még bevitte a négy közé a németeket - van Gaal az Ajax és a Barcelona után tette meg ezt. (Ó, az az Ajax!!!) Igazából említést sem érdemel, de a Barca egy laza Messi-négyessel lemosta a görény francia csikócsapatát. Így: Barca-Inter, Bayern-Lyon. Egy Barca-Bayern döntőért rimánkodom, de a németek győzelmében jelenleg biztosabb vagyok: Mourinho oda fog pörkölni a remeklő katalánoknak!
Egyébként meg befejeztem és elküldtem egy tanulmányt, most újakon töröm a fejem, újból lekaptam a polcról Martin papát (most éppen a halál és a mindennapiság viszonyát boncolgatja bőszen), meg Thienemann "archeológiáját", elküldtem egy-két recit, jelentkeztem új könyvekért, ettem becsületesen, viszont a kelleténél többet cigiztem (kellett a szóképzés-mondatfűzés-egyeztetés miatt), beengedtem és kiengedtem a macskát, ha kellett, ráadásul rendet is raktam valamennyire (hiszen "rend a lelke mindennek" - ahogyan megboldogult nagypapám mondogatta vala). Most nyugalom van, kint kezd lehűlni a levegő, de csivitelnek a madarak, és csak kevés felhő van az égen. Beindult a subba, Csertőit kirúgták, holnap megjelenik éppen aktuális kedvenc magazinom, meg találkozom régen látott arcokkal - rögtön egy osztálynyival! 10 év nagy idő, ehhez mérten pedig "kénytelen vagyok" elmenni, mulatozni, szavakat facsarni ki énmagamból, és "kénytelen leszek" elviselni a különféle diszkurzív naivitást, dühöt, meglepetést, az emberi érzések miriádját...

nonszensz

amikor besötétedik, és lecsapódik a portai sorompó, valamint a máris álmos portás elköszön az utolsó, telepről kigördülő gépkocsi utasától, ezzel egy időben éjszakai bogárkommandó száll át az erdő legmagasabb fájáról a közeli borókabokorra, és egy falanszter nagyságú sötét felhő érinti meg az égbolt egy részét bevilágító telihold szélét, hogy aztán olyan hangulatot keltsen ez a lassú előtte-elsuhanás, mintha egy rémregény kissé poros díszletein merengenék egy ölembe ejtett könyvvel délután, ebéd után, kávék és cigik után, takarítás után, az újabb ébredés előtt. álmomban kalandtúrát teszek a tudatalatti esőerdejében, közeli gallyakról, fákról trópusi állatok veszélye fenyeget, pókhálókat kell kitörölnöm arcomból, kis csermely mosta köveken kell átgázolnom, hogy eljussak valami jelentésig. amint megtalálom a jelentést, már jobban kiismerem magam a fronton. a frontvonal hosszú. a háború évek óta tart. egy puskadörrenéssel kezdődött, ma már fegyverropogás tépi szét a csendet. valami futár lennék, vagy mi. tisztában vagyok vele, hogy a trópusi éghajlat és a lövészárok összeegyeztethetetlenek egymással, de nincs időm merengeni, mert majdnem elüt a fogaskerekű. a szabadság-hegyi gyermekklinika kerítését szorítom, előttem asztmásokat terelnek - egy főorvos végigvág a hátukon egy kényszerzubbonyból kiszedett övvel, a beteg gyerekek halkan sírnak, majd lassan eltűnnek a nagy gyógykezelő forgóajtaja mögött. a forgóajtó forog, háttérben a portás fura mozdulatait látom, de elmosódik minden. felébredek. kint már nem neszel semmi, talán csak a szárítókötél vagy a könnyű kerti műanyag szék. lassan minden elsötétül, nekem pedig nem marad más dolgom, hogy felkészüljek a következő órákra, betöltsem a teret az ébredésig.

Egy komisz filosz

"Aki kiejti Hegel nevét, rögtön magára veszi a filozófus öltözékét, ezért most kijelentem, hogy nem értem Hegelt, bár közvetve még erősebben hatott rám, mint nemzedékem nagy részére." (Milosz)

"A magam részéről fordítottam némi időt a hegeli filozófia megértésére, s azt hiszem, tűrhetően megértettem, és merem állítani, hogy azokon a helyeken, ahol minden erőfeszítésem ellenére még mindig nem vagyok képes megérteni, ott ő nem fejezi ki magát egészen világosan." (Johannes de silentio aka Kierkegaard)

"Akár tudatában vagyunk ennek, és akár tetszik, akár nem, a legtöbben hegeliánusok vagyunk, méghozzá a fölöttébb ortodox fajtából." (de Man)

Most akkor mi is van?

"a lét dadog"

Kiforrott bennem néhány ötlet az elmúlt napokban, mint például az, hogy "a pad a fal felé néz, így fordítva kell ráülnöm, hogy a világot láthassam", valamint hogy "macskám már fél lábbal kilóg a világból, tekintve, hogy hatszor megfordul maga körül, mire megtalálja az alváshoz legkényelmesebb pozíciót, és leheveredeik", nem beszélve arról, hogy "úgy nyitok sebet magányomon, hogy kitárom a tetőablakot, és felölelem a tájat". Az ehhez hasonló ötletekkel az a gond, hogy csak ritka esetekben formálódnak át valami érthetőbb, komplexebb, összetettebb valamivé - a legtöbbször kósza megjegyzések, lélegzetvételek maradnak, aztán vagy leíródnak valahol, vagy az őket tartalmazó fecnik cigarettacsikkekkel, porral és hamuval együtt a szemeteskosárban landolnak. Ezúttal fontosnak éreztem a megörökítést, mert néhány napja (régi-)új távlatokat nyitott életemben a szemlélődés, még ha ugyanazt a képet is kell bámulnom reggeltől sötétedésig, minden alkalommal, amikor kinyitom a fent említett tetőablakot, hogy ne a szobám már így is áporodott levegőjét fecskendezzem tele füstös fantazmagóriákkal.

Ennek következtében már többször megfigyeltem az első ablaknyitásra szétrebbenő cinkéket, pintyeket, és egyéb kisebb méretű madárkákat, akik előszeretettel zabálják ki röpke egy-két nap alatt a teletömött madáretetőből a mindenféle faágon és susnyásban elropogtatható finom magvakat. Néhány bátrabb lény nem rebben el rögtön egy másik kontinensre, hanem csak arrébb száll, aztán csivitel valami kantiánus okosságot az éterbe, közben meg el-elnéz, rám is mereszti aprócska szemeit, aztán többnyire vissza. Mag a csőrbe. Elreppenés. Ropogtatás. Dél felé közeledve már nincs hatásos szétrebbenés, mivel nem falatozik annyi madár, ekkorra már a szabályos rotáció váltja föl a nagy zabálásra törő karneváli feelinget. A helyzet a nagy-nagy váltás, a sötétedés után változik meg: ekkor már nem is látom a madarakat, gondolom, ilyenkor már meghúzzák magukat valahol, rápihennek az aznapi élményekre, vagy éppen leisszák magukat egy tetőn összegyűlt esővíz-kocsmában. Felvillannak a mesterséges fények, hallom a közeledő vonatot: mintha egy zacskó kavicsot zörgetnének, majd ismerős lesz a zaj, és látom is a vonatablakok mögött ülő szemeket, a kinyitott újságokat, a bóbiskoló fejeket, az utazótáskára fonódó kezeket, a kocsi végében cigiző kallert, a vágányok közé pottyanó ürüléket, a szikrákat, és a vonallá mosódó feliratokat. Legalábbis egy pillanatra. Mintha magokat ropogtató madárkák.

A hegyek elbújnak a ködfüggöny mögött, nem látszik semmi a fenti telepből sem, legfeljebb a gyéren megvilágított raktárépület, meg valami halvány füstcsík, amely egy kéményből kifolyva épül bele lassan a csillagok közé. Az erdőben mocorog valami, talán hullát vonszolnak ide-oda, vagy legalábbis ez is megfordul a fejemben, de ez persze nem valószínű, bár soha nem felejtem el az évekkel ezelőtt a közelben táborozó két hajléktalant, akik éjszakai tábortüzet gyújtottak, de soha nem szóltak semmit, óriási mocskot hagytak maguk után, nyomtalanul eltűntek. az erdő sötét és átláthatatlan. Néha elmegy egy-egy autó, reflektoruk láttat valamit az összefonódó ágakból, de semmi mást. Sehol egy titkos katonai támaszpont, sehol egy turistaház.

Ilyenkorra megáll az olvadás, nem fogy tovább a pöttyökké olvadt hó. Viszont gyakrabban ugatnak a kutyák, kifinomulnak az érzetek. Gyűlik a hamu a tetőn. Elgondolkozom azon, hogyan volt képes Heidegger nyelvi absztrakciókká csorbítani az életet, a jelenvalólét kéznéllévőségeiként definiálni a realitást. Azt hiszem, Heidegger után már csak a szomorúság jöhet. Az a bizonyos "a priori szorongás" úgy hatalmasodik el, hogy nem is veszünk tudomást róla. Csak van. Ezek az itthon töltött napok idegesítőn összefolynak, de így tud szenzációt okozni egy-egy netről lelesett hír vagy esemény, egy-egy merész kijelentés egy szövegben.

Fénybe tűnő atomok. Elnyelődő billentyűkopácsolás. Áldozatra szomjazó fiktív éjszakai szörnyetegek az erdő mélyén. A fölkészülő-elnémuló szorgos szervek. Lopások különböző szövegekből. Elcsitított lelkiismeret. Fogason lógó néma ruhák. Spirálisan szálldogáló porszemcsék. Ha pillanatfelvételt szeretnék készíteni, óhatatlanul is elszalasztom az éppen történőt, megakasztom az áramlatokat, és a nyelvbe kényszerítem a mozdulatokat. Még van egy slukk a cigiből, amikor berántom az ablakot. Lezárom a tájat, bezárom a szobába. Fagyott ujjakkal nyomom bele a hamutartóba a szinte teljesen hamuvesztett csikket. Felkapcsolom a villanyt. Lángoló arcom (?) lassan kihűl, és nemsokára talán meg is szólalok.

Tollelege (2010/2)

Úgy látszik, hamarosan olvasónaplóvá válik a blog, de mit tehetek, ha most éppen remekművek kerülnek olvasó szemeim elé. Norfolk regényének is megvan a kalandos előtörténete, hiszen nem csak úgy véletlenül futottam bele egy könyvesbolt polcain. Valamikor régen D. barátommal elhatároztuk, hogy felvételizünk a titokzatos összehasonlító irodalomtudomány szakra, de mivel éppen nem volt felvételi időszak, közismereti kurzusként vettük fel néhány ÖH-s tárgyat. Ezek között volt egy történelmi regényekkel foglalkozó kurzus, ahol kemény történetfilozófiát próbált az előadó az agyunkba tolni, ezután viszont meglepetésként hatott, hogy a vizsgára elolvasandó szövegek között egy csomó - általam akkoriban még nem ismert - regény is helyet kapott a veretes elméleti munkák mellett. Emlékszem: Lukácsot olvastam, Süskindtől A parfümöt, meg még valamit, ami most nem jut eszembe. A listán néhány Eco-regény is szerepelt, de ezektől akkor még elrettentem. Jó néhány évvel a vizsga után olvastam el A rózsa nevét, és A Foucault-ingát, és szidtam magamat azért, hogy ennyit vártam velük. Mikor hasonló szövegek után keresgéltem, beugrott a korábban említett kurzus olvasmánylistája, ebből pedig egy regénycím, A Lempriére-lexikon. Megrendeltem, és elolvastam.

Ahogy 1983-ban A rózsa nevével Eco, úgy 1991-ben a Lexikonnal Norfolk is egy csapásra robbant be az irodalmi köztudatba - hogy finoman fogalmazzak. Bár az angol fiatalember hevesen tagadta az Eco-párhuzamokat, az olasz szemiotikus regényeit ismerő olvasó csak mosolyoghat ezen a gesztuson. Norfolk sokat köszönhet Ecónak, bár az is igaz, hogy a Lexikon nem plágium, ratyi hamisítvány, hanem egyedi munka. Kissé olyan, mintha az itáliai úriemberre jellemző összetett, utalásokkal és rejtélyekkel tűzdelt történetmesélés itt Pynchon stílusával keveredne. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre nemrég olvastam az amerikai remete magnum opusát, a Súlyszivárványt, így a relatíve friss élmény hatása alatt mondhatom, Norfolk úgy használta föl Pynchon anakronisztikus és filmszerű elbeszélői hangját, hogy valami teljesen újat hozott ki belőle. A Lexikon a 17-18. századba repít minket, ahol John Lempriére, a fiatal kora ellenére rendkívül művelt filosz apja titokzatos halála után Londonba utazik, hogy a "megörökölt" végrendelettel szembesüljön. A végrendeleten azonban nincs is ideje elmerengeni, hiszen egy lexikon megírására kérik föl, miközben a legváratlanabb pillanatokban látja viszont otthoni szerelmét, Juliette-t, aki azonban minduntalan eltűnik a képből. Az olvasás közben fokozatosan rajzolódik ki egy, a Kelet-Indiai Társaság megalakulásakor kötött fura szerződés, amelynek értelmében a tengeri kereskedelem idevonatkozó hasznának lefölözését egy titokzatos társaság, a Kabbala "vállalja magára". John rájön, hogy ősei - hozzá hasonlóan - a Kabbala kilétét próbálták felfedni, bár mindannyian belepusztultak a kutakodásba. Az ifjú Lempriére fura emberekkel akad össze, segítői és ellenfelei támadnak a semmiből, egy indiai orgyilkos figyeli, de a londoni rendőrség is beleüti az orrát a fejleményekbe. Norfolk bizarr történetében Frigyes császár követe egy kísérteties kalózhajó veterán kalózai között találja magát, John pedig életében először jól leissza magát a Disznózsír Klub által rendezett vetélkedő során.

Norfolk szövegéhez hozzá kell szokni: míg a rengeteg szereplőnek és a hozzájuk kapcsolódó nézőpontoknak köszönhetően tulajdonképpen egy adott eseményt több szemszögből "nézhetünk" végig, addig az anakronizmusokkal vegyített jelen idejű leírások eleinte kissé zavaróan hatnak. Aztán beindul a biznisz. A Lempriére-lexikon szépen lassan letehetetlenné válik, miközben Lempriére egyre csak bővíti lexikonának szócikkeit, és folyton azzal szembesül, hogy a mitológiai történetek sorozatosan megelevenednek. Itt jegyezném meg, hogy Norfolk regényének ideális olvasójának legalább annyira kéne otthonosan éreznie magát a görög-római mitológiában, mint legalábbis Ritoók professzor úr vagy Adamik mester. A könyv végén található jegyzetanyag csak a legszükségesebb segítséget nyújthatja, egy minden egyes utalásra kiterjedő segédanyag feltehetően túlnőne a regényen. Persze az ismeretek hiánya nem eredményez látványos félreolvasást. Nem úgy, mint a szerencsétlen Nazim, az orgyilkos kalandja, aki olybá tűnik, a Félreolvasó pozícióját tölti be a regényben, amely látensen az összefonódó olvasás és írás aktusát tematizálja rendkívül izgalmasan, eseményszerűen.

A Lexikon nem szótárregény, de az olvasás során mégis a szócikekkből felbukó narratíva eseményeivel szembesülhetünk. Ez egyrészt a regény sajátos trükkjeinek, másrészt az egész történetet átszelő összeesküvés egyes epizódjainak köszönhető - Norfolk valóban bravúros cuccot tol az orrunk alá. Ezúttal a további agymenést elhagyom, hiszen még ott párolog az ujjlenyomatom a könyv borítóján. Még ámulok.

Tollelege (2010/1)

Carlos Ruis Zafón Angyali játszma című regényéről sok jót hallottam, így tavaly becsempésztem egyik könyvrendelésem tételei közé. Máig két helye volt a könyveim között: elsőként a többi vele megérkezett könyvvel együtt az "előkészítőre" helyeztem, de látszólag nehezen fért meg Hegel, Hajnal István vagy Rousseau veretes szövegkatedrálisai között, így átraktam az őt megillető helyre, Eco regényeihez közel, a Weltliteratur szekcióba. Eco neve több szempontból releváns Zafón újabb regénye szempontjából. Egyrészt az Angyali játszma egyenes leszármazottja a Borges-Eco szövegtengelynek, az írást és az olvasást tematizáló, (narratív szinten) "bábeli könyvtárakat" megjelenítő, (szövegszinten pedig) kusza intertextuális hálót kifeszítő regényfolyam(ok)nak. Másrészt, Eco vitte diadalra a "nyitott mű" elméletét, a befogadói hozzáértést az adott szöveg tulajdonképpen implicit horizontjává avatva. Zafón regénye stílusában egyszerűbb, mint Borges vagy Eco egyes szövegei, gyakoriak a dialógusok, kevesebb a bölcselkedés, ám mindez mégis átlépteti a regényt az igényes lektűr műfaján. Zafón kisujjában van a megjelenítés, láttatás mesteri képe: remekül vázolja fel a 20-as évek Barcelonáját, amelynek minden zuga labirintus, minden vonala girbe-görbe, napfényben varázslatos utcácskái pedig minden éjjel egy-egy Minótaurusz ördögi vágyainak sötét színtereivé válnak. A fényképszerű háttér "előtt" rajzolódik ki a szintén alaposan kidolgozott, éles színekkel, határozott kontúrral megfestett szereplőket bonyolító kaland, amely egyszerre viseli magán a detektívregény, a misztikus krimi, az emberiségdráma, a faustiádák, és a love story nyomait. Mégis, a népszerű műfajok kliséinek jelenléte végeredményben rendkívül komplex, elgondolkodtató, közhelyeivel is allegóriába "torkolló" textúrát alkot, amelyben éppen a határozottan megképzett "ponyvásság" miatt érheti váratlanul az olvasót az utalásrengeteg, és a szinte feloldhatatlan nyitottság.

Zoom: David Martín háborús veterán édesapja árnyékából, és a szegénységből ki-kibújva a könyvek olvasásában keres (és talál) menedéket. Fiatalon befalja a világirodalom remekeit, majd újságírónak áll, ahonnan jóbarátja, a város egyik leggazdagabb emberének, Vidalnak fia, Pedro rántja ki, és ülteti le egy kiadó kényelmes fotelébe. A szerzőit rendszeresen megkopasztó és cserben hagyó kiadó tízéves szerződést köt vele, David pedig éjt nappallá téve ír, hogy a megbízásnak eleget tegyen. Rongyos albérletét egy, a város szívében álló "kísértetkastélyra" cseréli le, amelynek falai ugyanúgy végigszenvedik a magát teljesen kizsigerelő fiatal író szenvedéseit. Álnéven írt regényei bestsellerek, de teste elsorvad - az írás mesterséggé korcsosul kezei alatt. A változás egy fura idegen, bizonyos Corelli megjelenésével ölt testet, aki hatalmas pénzösszeg ellenében egy fura könyv megírására szerződteti. Innentől kezdve még jobban felpörög az eddig is sűrű narráció, az olvasó pedig fejest ugorhat Zafón mélyen kifeszített, és egyáltalán nem biztonságos hálójába. Gyilkosságok, szerelmek, egy cserfes titkárnő, és persze könyvek, könyvek, könyvek - az Angyali játszma mindent megmozgat, hogy beszívja befogadóját, és ez sikerül neki.

Spoiler!: Hülyeség lenne akár vázlatosan összefoglalnom a történetet, hiszen beletörne a bicskám a vállalkozásba: egyszerűen nem akarom megsérteni ezt a szöveget azzal, hogy kimunkált struktúráját egy gyufásskatulyába szorítsam bele. Ezért inkább csak apró megjegyzéseket teszek, amelyekkel viszont az a legfőbb bajom, hogy az emlékezetemből kell előbányásznom őket. Magával ragadott a szöveg, így istenkáromlásnak tartottam volna megszakítani az olvasást holmi jegyzetelgetés miatt. (ELSŐ:) a regény egyik lehetséges értelmezése alapján Martín elméje kettészakad, így a szövegben allegorikus-szimbolikus álomképekként végigvonuló epizódok tulajdonképpen a "másik én" narratívájának átkódolt szintjeként értelmezendők - eszerint Corelli fiktív alak, David által vágyott figura, aki egy minden olvasót meggyőző könyv, egy új vallás szent könyvének ötletével áll elő - az imaginárius lelkiismeret folyamatos - találkákra hívó - leveleivel David így önmagát spanolja arra, hogy megszülessen kezei aló a par excellence remekmű. Ez nem bizonyulna új narratív trükknek, hiszen a Dosztojevszkij Hasonmásából készült filmben, A gépészben a Trevorra fókuszáló narratíva szintén fiktívnek tünteti fel a horrorisztikus akasztófajátékot, miközben az a kettészakadt én "sötét felének" narratíva mögött húzódó, elleplezett cselekményszintje. (MÁSIK): ennek kapcsán lehet kiemelni Zafón regényének időkezelését, amelynek köszönhetően a történet során felbukkanó furcsa kép (David szerelme, Cristina kislányként egy fura idegennel látható egy mólón, Cristina nem emlékszik a jelenetre, a képnek nincsen "referenciája") jelenetté bővül a záróepizódban - az Angyali játszma linearitása így burkoltan ciklikus cselekménymesélést takar - Diego Marlasca (a főszereplőével hasonló monogram) hasonlóan (egy) Corletti megbízására készítette szövegét a Lux Aeternát (egy új vallás "alapító okirata"), hogy megválthassa saját lelkét, de Marlasca mindenféle ember bőrébe bújva folyamatosan rejtőzködött - az újabb és újabb lelkek (=könyvek) megszerzésére tett kísérletek folyamatosan ismétlődnek, David megváltatlan bűne pedig a regény illuzórikus jövő idejében ezt az ismétlést generálja. (HÁROM): az Angyali játszma tele van irodalmi utalásokkal, de a kódok ismerete vagy nem ismerete egyáltalán nem gátolja az olvasást, lévén ezek egy-egy apró megjegyzésekre korlátozódnak - komolyan bajban lennék, ha a regényről egy hosszabb és részletesebb elemzést kellene írnom, mivel Zafón izgalmasan pattogtatja el a mára talán közhelyessé vált (irodalom)elméleti maximákat, ezzel újabb jelentésrétegeket csatolva az így is hihetetlenül komplex szöveghez.

Ezért rövidre is fogom... Legyen elég az zárásként, hogy a lehetséges értelmezések nagyon nyilvánvaló pontokon kioltják egymást. Kis túlzással: ha egy regény folyamatosan fenntartott olvashatóságát a jelentés kimerevítésére tett sikertelen kísérletek sora szabja meg, akkor Zafón maga is egy ördögi szerződésben foglalt szöveget alkotott. Továbbá: az Angyali játszma nagyon szoros textuális kapcsolatban áll Zafón korábbi regényével, A szél árnyékával, hiszen annak folytatásaként funkcionál. A neten szörfölgetve rengeteg olyan véleményt találtam, miszerint jelen regény rosszabb, mint az előző, ám ennek a véleménynek az oka a racionális olvasási sor, azaz a megjelenési sorrendet "lekövető" olvasat. Kicsit szerencsésnek mondhatom magam, hogy rám még vár a másik regény, hiszen annak elolvasása után talán egy-két dolgot tisztábban fogok látni. Szóval visszatérek majd ide (is), ha azt is bekebelezem.

Havak

Az utóbbi hetekben többször ébredtem arra, hogy sötét van, lévén az éjjel leesett hó átláthatatlan réteget képezett tetőablakaimon. Fura, hogy ez az elsötétülés éppen akkor válik újból megszokottá (az elmúlt 3-4 évből nem emlékszem hatalmas hótömegre), amikor öreg macskám is kezdi elveszíteni látását. Szomorú, de várható volt. Tizenhat kényelmes év nehezedik vállaira - már ha élhetek ezzel a komplex képzavarral. Ugyanakkor az is fura, mennyire képes megbolygatni a mindennapokat a filozófiai-pszichológiai gondolkodás: ez mostanában azért nyomasztó, mert le tudom vezetni azt, hogy tulajdonképpen nem akarok segíteni a macskámon. A rokonságban két állatorvos is van, így könnyűszerrel rácsörgethetnék bármelyikükre, hogy akkor mi is a teendő a háziállat szemén éppen képződő hályog esetén. Műtét? Belenyugvás? Eddig nem tettem meg, azaz nem akarom, mivel ha nagyon akarnám, megtenném. Mindig elfelejtem (hülye indok), tologatom, halasztgatom a hívást, de ez a passzivitás nem eredhet sem látens, a macska életműködésére vonatkozó ismeretekből, sem bizonytalanságból (a macskám ugyanis tényleg kezdi elveszteni a látását: gondosan betájolja magát ugrás, és egyéb mozdulatok előtt, ha úgy csillan meg a szemén a fény, látni valami zöldes réteget, ha pedig odadugom az ujját az orrához, nem reagál, és megijed, amikor hozzáérek), tehát az ok egész egyszerűen az, hogy "nem akarom beleavatkozni a természetes folyamatokba". Na mindegy, ez a gondolatfutam arra jó volt, hogy írás után rögtön levágtassak, és telefonáljak egyet.

Közben jól rápunnyadtam a befejezett doga katarzissal felérő befejezésére. Csak egy-két nappal ezelőtt tértem vissza a szövegvilágba, felváltva olvasva Heideggert, a Thomka Beáta születésnapjára összeállított fura kötetet (van benne jó néhány tanulmány, meg Márton László-fordítás, és Parti Nagy-futam is), és tegnaptól Ruis Zafón Angyali játszmáját, ami egy amolyan ponyvába ojtott Eco vagy Borges, de a srác sikere abból is látszik, hogy az eladási listákat tekintve (azt hiszem, európai, de mindegy, ez is jelent valamit) tavaly ötödik volt a denbráun, meg a sztefanimejjer mögött. Ez pedig nem semmi. Ráadásul a regény is izgalmasnak tűnik, igaz, 60 oldal után nem vonhatok le messzemenő következtetéseket. Az alapok mindenesetre stabilnak tűnik, beszippantás-együttható (a Nulla és az Egy határértékei között) úgy 0.6-0.7 között - maradjunk ennyiben. Heideggernél elértem a híres-hírhedt Angst kifejtéséhez, érdekes lesz majd összevetni a Dán szorongás-fogalmával! A közelmúltban elolvasott részek egyébként nagyon izgalmasak voltak (értelmezés, megértés, kijelentés), bár azt nem mondanám, hogy egy-az-egyben tudnék róla érthető kiselőadást tartani. De... változatlanul bízom a jegyzeteimben és abban, hogy a könyv felénél majd még jobban öszvecsingolódnak azok a horizontok...

Pénteken - első alkalommal - összeültünk műhelyformába, mint azt már jó korán, még a konferencia előtt megbeszéltük. Tervek - azok vannak. Kérdés, mennyiben konvergál majd a teória a praxishoz. Előzetesen megbeszéltük, hogy textúrákat fogunk szaggatni, és verbális pankrációt vívunk majd. Hogy is mondjam? "Az előzetesen megképzett várakozás jelentéspotenciállal bír a megvalósítást illetően." Huh.

Két pont között

Hát végre vége a stresszes heteknek, hét óránál többet is aludhatok egyszerre, kezembe vehetek egy regényt, és ami a legfontosabb, nekivághatok az időközben felgyülemlett más jellegű teendők elvégzéséhez! A helyzet annyiban paradox, hogy holnap ismét az OSZK-ban fogok ücsörögni, éberen rajta tartom a szememet mindenféle textúrákon, és bele-beleolvasok szaktudományos szövegekbe is. Szóval a helyzet annyiban fog megváltozni, hogy kicsivel több időm lesz a közelmúltban perifériára szorított dolgok elvégzésére. A konferencia egyébként annak rendje és módja szerint lezajlott, hallottam nagyon jó, és borzalmas előadásokat is, és tulajdonképpen sajnálom, hogy "ital általi befolyásoltságom" miatt lemaradtam egy-két prezentációról. A szervező egyetemi oktató hihetetlenül korrekt módon látta el a feladatát, és ami fő, megnyugtatott minket afelől, hogy ez itt most egyfajta szimuláció volt: a továbbiakban készüljünk fel a jobb csapottakra, és az italba kevert arzénmorzsákra is. Mindez megerősített abban, hogy mennyire egyedül van az ember. Ezt most nem a romantikus-ideologikus-melankolikus pátosz (?) mondatja velem, hanem egyszerűen az, hogy szakmámban (azt hiszem, nevezhetem így) egyszerűen sok bölcs ember van, akik egyrészt közel állnak az őrülethez (még ha életükben soha nem is lépnek át a sötét régióba), másrészt az ellesett és/vagy begyakorolt taktikáknak, tapasztalatoknak megfelelően nem nyílt utcán szúrják hasba az óvatos áldozatot, hanem a hitvesi ágyban, és nem hasba, hanem az achillesi ponton, és nem az óvatos áldozatot, hanem a naiv bennfentest. Paranoia?

Nem. Pénteken például jót vitatkoztam ezen különféle okos doktoranduszokkal, a végeredmény pedig az lett, hogy - ha nem is direkte - lehülyéztek. Intézményes háttér, kézenfogás, mentori segítség, élettapasztalat - ezek voltak azok a kulcsszavak, amelyeket negáltam, annak elmondása vagy szerencsétlen "ital általi befolyáltság alatti" kifejtése végett, hogy bármilyen fontos is a külső segítség, a disszertációnkat nekünk kell megírnunk, azt nekünk kell megvédenünk, az állásokra nekünk kell pályáznunk, az órákat nekünk kell megtartanunk, stb. Igen, kicsit zavaró volt a konferenciát belengő érdektelenség, de én inkább azt hangsúlyoznám, hogy sikerült egy jó konferenciát szerveznünk. Sajnálom azokat, akik különböző szerencsétlen körülmények miatt pártfogó nélkül maradtak, de ahelyett, hogy a helyzeten keseregnének, ideje lenni keresgélni, szétnézni, vizslatni és vizsgálni, utánajárni és kérdezni. Vagy a kesergés helyett fejest ugrani a szöveggalaxisba. Persze nehéz mindezt megítélnem, hiszen fél év múlva befejezem a tanulást, van egy segítőkész mesterem, és többnyire tudom, mit akarok megvalósítani. Ebből a pozícióból végül is irreleváns leszólnom az egyedül maradtakat. Lehet, hogy felületesen ítélkeztem.

Egy könyv által megidézett világ az első betűtől a záró írásjelig tart. Utána már nincs tovább, ráadásul az első olvasat visszanyerése vagy átélése is illúzió. Ha végigolvasva azt, becsukjuk a könyvet, kicsit megöljük azt, de magunkkal is végzünk. Vagy legalábbis egy élményt örökké bepréselünk a lapok közé annak szomorú tudatával, hogy egészben soha fogjuk tudni visszanyerni. Így két pont között valójában végtelen a távolság. Én nemrég huppantam egy nagyot. Nem "könyvileg", hanem egy olyan kettes számrendszerben, amely egy nullából és egy egyesből áll. Hülye viszonyok: a nulla csak az egyeshez képest, az egyes csak a nullához képest az, ami, azaz az örökkévalóságig pakolgathatom a pozíciókat, agyalhatok értéken és értéktelenségen, vágyon és nem-vágyon. A vágy: álom. Egyszer majd megálmodom, hogy vágyom. Messze.

Szóval most el is lököm magamtól a botkormányt, hogy elkezdjem a földre szállást. A föld felé szállást, mert jó, ha van egy kis távolság a gép alja és a föld felszíne között. Azt hiszem, végre belekezdek egy regénybe azok közül, amelyeket tavaly év végén szereztem be azért, hogy ha kell, könnyítsem a helyzetem. Most ez (is) jön.

Bach 2.0

Bach: drog. Kész. Ugyanakkor nagy keresgélés vette kezdetét délután, mármint a világhálón, hogy egy nyamvadt kottát találjak. Zenei utasításokra, hangjegyekre, szóval arra a másfajta nyelvre gondoltam, amelyet nem értek, és bármennyire is szeretnék valamikor megtanulni, most sokkal fontosabb feladataim vannak. A keresést végül feladtam, és bár találtam kottákat, de azok csak egy-két garas lepengetésével juthatnának el hozzám, úgyhogy rájöttem (újból): attól, hogy valami megtalálható a neten, még nem biztos, hogy a birtokomba is kerülhet, mármint a winchester archívumára. Még azt sem sikerült megfejteni, milyen tempójú az időközben kedvencemmé vált könnyfakasztó basszus hangnemre írt (és többnyire ebben előadott) ária. Talán andante?

Annak idején volt egy órám, amin zeneműveket különböző előadók tolmácsolásában hallgattunk meg. Nekem addig nem is tűnt fel, hogy minden előadó a maga képére formálja a zenét, azaz belekontárkodik. Közös favoritunk a zongorázás közben nyögdécselő-hümmögő fickó volt, ráadásul a felvétel sercegett is, lévén a 20. század elején rögzítették. Szóval most találtam egy felvételt, ahol a fenti ária kissé langyi tempóban szólt, azaz lassabban, mint az én felvételemen. Az más kérdés, hogy a netes felvétel basszusa viszont jobban szól. Bár az előadó egy informatikusra (és had' legyek ízetlen: egy pedofilra) hasonlít. De ugye ezzel nem törődünk! Fő, hogy "az ember minden körülmények között PC maradjon".

Közben belekezdtem a Harsányi-regény elemzésébe. Egyelőre akadozik, de holnap talán beindul. Abban bízom, hogy péntekre vége a sztrájknak, ma is a közeli benzinkúthoz kellett elzarándokolnom bagóért, mert persze kifogytam. Itt a videjó is, az úriember egyébként Walter Berry, vezényel egy bizonyos Karl Richter, a többiek pedig egy müncheni "banda" tagjai.

Bach hallgatása közben

A BKV-sztrájk miatt egész napos szobafogság. Így legalább volt alkalmam háromszor is végighallgatnom a Bach-passiót. sajnálom, hogy nem tudok németül, bár így nehéz lett volna nem odafigyelni a szövegre, miközben befejeztem A kristálynézőket, vagy miközben egy oldallal sikerült kiegészítenem az íródó tanulmányt. Ezenfelül sajnálom, hogy nem értem a zene nyelvét, így csak a tetszik-nem tetszik sematikus oppozíciója segítségével tudom elkülöníteni a háromórás zenemű egyes darabjait. Úgy a tizedik-tizenötödik tétel körül kicsit "leül" a dolog, de a harmincötödik-negyvenedik környékén újból feltámad, hogy aztán ez az erő (a szó szoros értelemben vett Macht) a passió végéig kitartson. Talán következtethetnék a tulajdonképpeni szenvedéstörténetből, így nem lenne meglepő az amplitúdó, de a komolyabb utánajárással szerintem még várok egy darabig.

Tehát egy oldalt írtam ma, nem többet, és ez is csak afféle tartalmi összefoglaló Harsányi regényéről, amelyről igazából nem vagyok teljesen meggyőződve, mármint hogy kell-e egyáltalán. Ha terveim szerint még 3-4 (tömör) oldalt írok, akkor meglepően hülyén venné ki magát körülbelül egy oldalnyi ismertetés. Bízom abban, hogy a mesterem még rá tud kukkantani jövő csütörtök előtt, jó lenne valami enyhén pozitív feedback, tehát örömóda helyett csak valami kis kantáta arról, hogy legalább nem "annyira" szar, amit csinátam. A megbeszélésre nem tudtam bemenni, csupán annyi derült ki (érdemi információként), hogy jó lenne, ha szövegbe bújó tekintetek helyett pazar performanszok lennének a konferencián.

Egyébként meg a BKV dolgozói, illetve a most sztrájkolók örülhetnek annak, hogy stratégiai munkahelyeket töltenek be, még ha ez nem is látszik a mindennapokban. Ha az orvosok csinálnák ugyanezt, több ember halna meg, ha pedig a pedagógusok, összeomlana a tanrend, legalábbis hosszú távon. A közlekedési eszközök vezetői, hogy ilyen körmönfontan fogalmazzak a város testének érrendszerét kormányozzák. Végignéztem a reggeli csúcskor készült fotósorozatokat a neten, és ezekben nem is az a megdöbbentő, hogy emberek ácsorogtak és hadonásztak a peronokon, hanem hogy holnap mindez megismétlődik, és ha lehet hinni a híreknek, a mainál keményebb módon, tekintve, hogy kevesebb járatot akarnak elindítani. Úgy tűnik, holnap is azt fogom hallgatni kávézás közben reggel, hogy "Komm, ihr Töchter, helft mir Klagen", amit aztán követnek a különféle áriák, korálok és kórusok. Sebaj! Miután De Man, Hegel, Harsányi, Dahlhaus, Simmel, Gergye szövegei karnyújtásnyira vannak, Gasché textúrája pedig elérhető a guglibuksz segítségével, lesz mivel foglalatoskodnom.

2-0-1-0

Ha új év, akkor új remények - jó tudni, hogy fogadalmak híján legalább ezt mondogathatom magamban. Kizárólag magamnak, hiszen hajlamosabb vagyok rosszabbnak látni a helyzetet, mint valójában, vagy legalábbis erről győztek meg a (kívülről érkező) tapasztalatok. Úgy gondoltam, hogy a blogban visszatérek a magyar címekhez és a normális szerkesztéshez, valamint a gyakori agymenések helyett valami jóval evilágibb módon próbálom közreadni a gondolataimat. Miért van erre szükség? Saját megnyugtatásom végett, hiszen a blogot nem olvassa senki, így pedig - figyelembevéve és alkalmazva a mcluhani gondolatot "the medium is the message" - tulajdonképpen nincs. A blog ugyanis valami "köznek" szól, még ha nem is érkezik tonnányi komment az egyes bejegyzésekhez. A blogot márpedig azért tudják olvasni, mert elérhető. Azért lesz elérhető, mert valamilyen módon ismertté válik az oldal címe. Én még eddig az utolsó pontig sem jutottam el. Ez egy magánblog, én meg egy Nárcisz vagyok.

"Ne a tükröd okold, ha a képed ferde" - mondta valami Gogol nevű zavart egyén szűk kétszáz évvel ezelőtt. Milyen igaz! És mennyi áttételt rejt magában! Például: ne a papírt okold, ha a szöveged torzszülemény. Sajnos ez az utóbbi napok tapasztalata. Január végén konferenciát szervez az egyetem, én pedig azt gondoltam, hogy ezúttal beelőzöm saját magamat, és az előadás előtt megírom a majdan annak alapjául szolgáló tanulmányt. Jó másfél hete ezzel bajlódok, és miután ma sikerült valóban okos emberekkel beszélnem, újból ráébredtem arra, hogy komoly munka szükségeltetik ahhoz, hogy valami frappánsat tegyek le az asztalra.

A tanulmányban a fantasztikum "feloldásának" mediális lehetőségeit kutatom a fenséges fogalmának bevonásával, de a szövegem ahelyett, hogy egyre jobban összeállna, úgy válik valami szörnnyé a billentyűket koptató ujjaim alatt, illetve ezek felett, hogy ezt egyre nehezebb kontrollálnom. Két szöveget választottam, hogy az elméletieskedést némi gyakorlatiassággal ellensúlyozzam: Babits novelláján (ami az emberi húsról és csontról szól) már túlestem, most jönne az ún. nehezebb falat, Harsányi A kristálynézők című regénye, amelyet most olvasok újra. Rendkívül összetett szövegről van szó, még ha nyelvileg nem is állítható a kor ismert remekművei mellé. Harsányi a szövegen belül próbál meg valamiféle multimedialitást megvalósítani, még ha ez érthető okokból rendkívüli akadályokba is ütközik. A lényeg, hogy jegyzetelek, mint az ökör, aztán majd meglátom, mi lesz az eredménye.

A regény egy koncertleírással indul, amelynek során a narrátor Bach Máté-passiójának éteri hangulatát próbálja leképezni a szövegtérben. A két és félórás zeneművet tegnap töltöttem le, most is azt hallgatom, csodálatos. Vegyük úgy, hogy ennyi foganatja már volt is annak, hogy belekezdtem ebbe az idegölő tanulmányba.