Két pont között

Hát végre vége a stresszes heteknek, hét óránál többet is aludhatok egyszerre, kezembe vehetek egy regényt, és ami a legfontosabb, nekivághatok az időközben felgyülemlett más jellegű teendők elvégzéséhez! A helyzet annyiban paradox, hogy holnap ismét az OSZK-ban fogok ücsörögni, éberen rajta tartom a szememet mindenféle textúrákon, és bele-beleolvasok szaktudományos szövegekbe is. Szóval a helyzet annyiban fog megváltozni, hogy kicsivel több időm lesz a közelmúltban perifériára szorított dolgok elvégzésére. A konferencia egyébként annak rendje és módja szerint lezajlott, hallottam nagyon jó, és borzalmas előadásokat is, és tulajdonképpen sajnálom, hogy "ital általi befolyásoltságom" miatt lemaradtam egy-két prezentációról. A szervező egyetemi oktató hihetetlenül korrekt módon látta el a feladatát, és ami fő, megnyugtatott minket afelől, hogy ez itt most egyfajta szimuláció volt: a továbbiakban készüljünk fel a jobb csapottakra, és az italba kevert arzénmorzsákra is. Mindez megerősített abban, hogy mennyire egyedül van az ember. Ezt most nem a romantikus-ideologikus-melankolikus pátosz (?) mondatja velem, hanem egyszerűen az, hogy szakmámban (azt hiszem, nevezhetem így) egyszerűen sok bölcs ember van, akik egyrészt közel állnak az őrülethez (még ha életükben soha nem is lépnek át a sötét régióba), másrészt az ellesett és/vagy begyakorolt taktikáknak, tapasztalatoknak megfelelően nem nyílt utcán szúrják hasba az óvatos áldozatot, hanem a hitvesi ágyban, és nem hasba, hanem az achillesi ponton, és nem az óvatos áldozatot, hanem a naiv bennfentest. Paranoia?

Nem. Pénteken például jót vitatkoztam ezen különféle okos doktoranduszokkal, a végeredmény pedig az lett, hogy - ha nem is direkte - lehülyéztek. Intézményes háttér, kézenfogás, mentori segítség, élettapasztalat - ezek voltak azok a kulcsszavak, amelyeket negáltam, annak elmondása vagy szerencsétlen "ital általi befolyáltság alatti" kifejtése végett, hogy bármilyen fontos is a külső segítség, a disszertációnkat nekünk kell megírnunk, azt nekünk kell megvédenünk, az állásokra nekünk kell pályáznunk, az órákat nekünk kell megtartanunk, stb. Igen, kicsit zavaró volt a konferenciát belengő érdektelenség, de én inkább azt hangsúlyoznám, hogy sikerült egy jó konferenciát szerveznünk. Sajnálom azokat, akik különböző szerencsétlen körülmények miatt pártfogó nélkül maradtak, de ahelyett, hogy a helyzeten keseregnének, ideje lenni keresgélni, szétnézni, vizslatni és vizsgálni, utánajárni és kérdezni. Vagy a kesergés helyett fejest ugrani a szöveggalaxisba. Persze nehéz mindezt megítélnem, hiszen fél év múlva befejezem a tanulást, van egy segítőkész mesterem, és többnyire tudom, mit akarok megvalósítani. Ebből a pozícióból végül is irreleváns leszólnom az egyedül maradtakat. Lehet, hogy felületesen ítélkeztem.

Egy könyv által megidézett világ az első betűtől a záró írásjelig tart. Utána már nincs tovább, ráadásul az első olvasat visszanyerése vagy átélése is illúzió. Ha végigolvasva azt, becsukjuk a könyvet, kicsit megöljük azt, de magunkkal is végzünk. Vagy legalábbis egy élményt örökké bepréselünk a lapok közé annak szomorú tudatával, hogy egészben soha fogjuk tudni visszanyerni. Így két pont között valójában végtelen a távolság. Én nemrég huppantam egy nagyot. Nem "könyvileg", hanem egy olyan kettes számrendszerben, amely egy nullából és egy egyesből áll. Hülye viszonyok: a nulla csak az egyeshez képest, az egyes csak a nullához képest az, ami, azaz az örökkévalóságig pakolgathatom a pozíciókat, agyalhatok értéken és értéktelenségen, vágyon és nem-vágyon. A vágy: álom. Egyszer majd megálmodom, hogy vágyom. Messze.

Szóval most el is lököm magamtól a botkormányt, hogy elkezdjem a földre szállást. A föld felé szállást, mert jó, ha van egy kis távolság a gép alja és a föld felszíne között. Azt hiszem, végre belekezdek egy regénybe azok közül, amelyeket tavaly év végén szereztem be azért, hogy ha kell, könnyítsem a helyzetem. Most ez (is) jön.

Bach 2.0

Bach: drog. Kész. Ugyanakkor nagy keresgélés vette kezdetét délután, mármint a világhálón, hogy egy nyamvadt kottát találjak. Zenei utasításokra, hangjegyekre, szóval arra a másfajta nyelvre gondoltam, amelyet nem értek, és bármennyire is szeretnék valamikor megtanulni, most sokkal fontosabb feladataim vannak. A keresést végül feladtam, és bár találtam kottákat, de azok csak egy-két garas lepengetésével juthatnának el hozzám, úgyhogy rájöttem (újból): attól, hogy valami megtalálható a neten, még nem biztos, hogy a birtokomba is kerülhet, mármint a winchester archívumára. Még azt sem sikerült megfejteni, milyen tempójú az időközben kedvencemmé vált könnyfakasztó basszus hangnemre írt (és többnyire ebben előadott) ária. Talán andante?

Annak idején volt egy órám, amin zeneműveket különböző előadók tolmácsolásában hallgattunk meg. Nekem addig nem is tűnt fel, hogy minden előadó a maga képére formálja a zenét, azaz belekontárkodik. Közös favoritunk a zongorázás közben nyögdécselő-hümmögő fickó volt, ráadásul a felvétel sercegett is, lévén a 20. század elején rögzítették. Szóval most találtam egy felvételt, ahol a fenti ária kissé langyi tempóban szólt, azaz lassabban, mint az én felvételemen. Az más kérdés, hogy a netes felvétel basszusa viszont jobban szól. Bár az előadó egy informatikusra (és had' legyek ízetlen: egy pedofilra) hasonlít. De ugye ezzel nem törődünk! Fő, hogy "az ember minden körülmények között PC maradjon".

Közben belekezdtem a Harsányi-regény elemzésébe. Egyelőre akadozik, de holnap talán beindul. Abban bízom, hogy péntekre vége a sztrájknak, ma is a közeli benzinkúthoz kellett elzarándokolnom bagóért, mert persze kifogytam. Itt a videjó is, az úriember egyébként Walter Berry, vezényel egy bizonyos Karl Richter, a többiek pedig egy müncheni "banda" tagjai.

Bach hallgatása közben

A BKV-sztrájk miatt egész napos szobafogság. Így legalább volt alkalmam háromszor is végighallgatnom a Bach-passiót. sajnálom, hogy nem tudok németül, bár így nehéz lett volna nem odafigyelni a szövegre, miközben befejeztem A kristálynézőket, vagy miközben egy oldallal sikerült kiegészítenem az íródó tanulmányt. Ezenfelül sajnálom, hogy nem értem a zene nyelvét, így csak a tetszik-nem tetszik sematikus oppozíciója segítségével tudom elkülöníteni a háromórás zenemű egyes darabjait. Úgy a tizedik-tizenötödik tétel körül kicsit "leül" a dolog, de a harmincötödik-negyvenedik környékén újból feltámad, hogy aztán ez az erő (a szó szoros értelemben vett Macht) a passió végéig kitartson. Talán következtethetnék a tulajdonképpeni szenvedéstörténetből, így nem lenne meglepő az amplitúdó, de a komolyabb utánajárással szerintem még várok egy darabig.

Tehát egy oldalt írtam ma, nem többet, és ez is csak afféle tartalmi összefoglaló Harsányi regényéről, amelyről igazából nem vagyok teljesen meggyőződve, mármint hogy kell-e egyáltalán. Ha terveim szerint még 3-4 (tömör) oldalt írok, akkor meglepően hülyén venné ki magát körülbelül egy oldalnyi ismertetés. Bízom abban, hogy a mesterem még rá tud kukkantani jövő csütörtök előtt, jó lenne valami enyhén pozitív feedback, tehát örömóda helyett csak valami kis kantáta arról, hogy legalább nem "annyira" szar, amit csinátam. A megbeszélésre nem tudtam bemenni, csupán annyi derült ki (érdemi információként), hogy jó lenne, ha szövegbe bújó tekintetek helyett pazar performanszok lennének a konferencián.

Egyébként meg a BKV dolgozói, illetve a most sztrájkolók örülhetnek annak, hogy stratégiai munkahelyeket töltenek be, még ha ez nem is látszik a mindennapokban. Ha az orvosok csinálnák ugyanezt, több ember halna meg, ha pedig a pedagógusok, összeomlana a tanrend, legalábbis hosszú távon. A közlekedési eszközök vezetői, hogy ilyen körmönfontan fogalmazzak a város testének érrendszerét kormányozzák. Végignéztem a reggeli csúcskor készült fotósorozatokat a neten, és ezekben nem is az a megdöbbentő, hogy emberek ácsorogtak és hadonásztak a peronokon, hanem hogy holnap mindez megismétlődik, és ha lehet hinni a híreknek, a mainál keményebb módon, tekintve, hogy kevesebb járatot akarnak elindítani. Úgy tűnik, holnap is azt fogom hallgatni kávézás közben reggel, hogy "Komm, ihr Töchter, helft mir Klagen", amit aztán követnek a különféle áriák, korálok és kórusok. Sebaj! Miután De Man, Hegel, Harsányi, Dahlhaus, Simmel, Gergye szövegei karnyújtásnyira vannak, Gasché textúrája pedig elérhető a guglibuksz segítségével, lesz mivel foglalatoskodnom.

2-0-1-0

Ha új év, akkor új remények - jó tudni, hogy fogadalmak híján legalább ezt mondogathatom magamban. Kizárólag magamnak, hiszen hajlamosabb vagyok rosszabbnak látni a helyzetet, mint valójában, vagy legalábbis erről győztek meg a (kívülről érkező) tapasztalatok. Úgy gondoltam, hogy a blogban visszatérek a magyar címekhez és a normális szerkesztéshez, valamint a gyakori agymenések helyett valami jóval evilágibb módon próbálom közreadni a gondolataimat. Miért van erre szükség? Saját megnyugtatásom végett, hiszen a blogot nem olvassa senki, így pedig - figyelembevéve és alkalmazva a mcluhani gondolatot "the medium is the message" - tulajdonképpen nincs. A blog ugyanis valami "köznek" szól, még ha nem is érkezik tonnányi komment az egyes bejegyzésekhez. A blogot márpedig azért tudják olvasni, mert elérhető. Azért lesz elérhető, mert valamilyen módon ismertté válik az oldal címe. Én még eddig az utolsó pontig sem jutottam el. Ez egy magánblog, én meg egy Nárcisz vagyok.

"Ne a tükröd okold, ha a képed ferde" - mondta valami Gogol nevű zavart egyén szűk kétszáz évvel ezelőtt. Milyen igaz! És mennyi áttételt rejt magában! Például: ne a papírt okold, ha a szöveged torzszülemény. Sajnos ez az utóbbi napok tapasztalata. Január végén konferenciát szervez az egyetem, én pedig azt gondoltam, hogy ezúttal beelőzöm saját magamat, és az előadás előtt megírom a majdan annak alapjául szolgáló tanulmányt. Jó másfél hete ezzel bajlódok, és miután ma sikerült valóban okos emberekkel beszélnem, újból ráébredtem arra, hogy komoly munka szükségeltetik ahhoz, hogy valami frappánsat tegyek le az asztalra.

A tanulmányban a fantasztikum "feloldásának" mediális lehetőségeit kutatom a fenséges fogalmának bevonásával, de a szövegem ahelyett, hogy egyre jobban összeállna, úgy válik valami szörnnyé a billentyűket koptató ujjaim alatt, illetve ezek felett, hogy ezt egyre nehezebb kontrollálnom. Két szöveget választottam, hogy az elméletieskedést némi gyakorlatiassággal ellensúlyozzam: Babits novelláján (ami az emberi húsról és csontról szól) már túlestem, most jönne az ún. nehezebb falat, Harsányi A kristálynézők című regénye, amelyet most olvasok újra. Rendkívül összetett szövegről van szó, még ha nyelvileg nem is állítható a kor ismert remekművei mellé. Harsányi a szövegen belül próbál meg valamiféle multimedialitást megvalósítani, még ha ez érthető okokból rendkívüli akadályokba is ütközik. A lényeg, hogy jegyzetelek, mint az ökör, aztán majd meglátom, mi lesz az eredménye.

A regény egy koncertleírással indul, amelynek során a narrátor Bach Máté-passiójának éteri hangulatát próbálja leképezni a szövegtérben. A két és félórás zeneművet tegnap töltöttem le, most is azt hallgatom, csodálatos. Vegyük úgy, hogy ennyi foganatja már volt is annak, hogy belekezdtem ebbe az idegölő tanulmányba.