Két pont között

Hát végre vége a stresszes heteknek, hét óránál többet is aludhatok egyszerre, kezembe vehetek egy regényt, és ami a legfontosabb, nekivághatok az időközben felgyülemlett más jellegű teendők elvégzéséhez! A helyzet annyiban paradox, hogy holnap ismét az OSZK-ban fogok ücsörögni, éberen rajta tartom a szememet mindenféle textúrákon, és bele-beleolvasok szaktudományos szövegekbe is. Szóval a helyzet annyiban fog megváltozni, hogy kicsivel több időm lesz a közelmúltban perifériára szorított dolgok elvégzésére. A konferencia egyébként annak rendje és módja szerint lezajlott, hallottam nagyon jó, és borzalmas előadásokat is, és tulajdonképpen sajnálom, hogy "ital általi befolyásoltságom" miatt lemaradtam egy-két prezentációról. A szervező egyetemi oktató hihetetlenül korrekt módon látta el a feladatát, és ami fő, megnyugtatott minket afelől, hogy ez itt most egyfajta szimuláció volt: a továbbiakban készüljünk fel a jobb csapottakra, és az italba kevert arzénmorzsákra is. Mindez megerősített abban, hogy mennyire egyedül van az ember. Ezt most nem a romantikus-ideologikus-melankolikus pátosz (?) mondatja velem, hanem egyszerűen az, hogy szakmámban (azt hiszem, nevezhetem így) egyszerűen sok bölcs ember van, akik egyrészt közel állnak az őrülethez (még ha életükben soha nem is lépnek át a sötét régióba), másrészt az ellesett és/vagy begyakorolt taktikáknak, tapasztalatoknak megfelelően nem nyílt utcán szúrják hasba az óvatos áldozatot, hanem a hitvesi ágyban, és nem hasba, hanem az achillesi ponton, és nem az óvatos áldozatot, hanem a naiv bennfentest. Paranoia?

Nem. Pénteken például jót vitatkoztam ezen különféle okos doktoranduszokkal, a végeredmény pedig az lett, hogy - ha nem is direkte - lehülyéztek. Intézményes háttér, kézenfogás, mentori segítség, élettapasztalat - ezek voltak azok a kulcsszavak, amelyeket negáltam, annak elmondása vagy szerencsétlen "ital általi befolyáltság alatti" kifejtése végett, hogy bármilyen fontos is a külső segítség, a disszertációnkat nekünk kell megírnunk, azt nekünk kell megvédenünk, az állásokra nekünk kell pályáznunk, az órákat nekünk kell megtartanunk, stb. Igen, kicsit zavaró volt a konferenciát belengő érdektelenség, de én inkább azt hangsúlyoznám, hogy sikerült egy jó konferenciát szerveznünk. Sajnálom azokat, akik különböző szerencsétlen körülmények miatt pártfogó nélkül maradtak, de ahelyett, hogy a helyzeten keseregnének, ideje lenni keresgélni, szétnézni, vizslatni és vizsgálni, utánajárni és kérdezni. Vagy a kesergés helyett fejest ugrani a szöveggalaxisba. Persze nehéz mindezt megítélnem, hiszen fél év múlva befejezem a tanulást, van egy segítőkész mesterem, és többnyire tudom, mit akarok megvalósítani. Ebből a pozícióból végül is irreleváns leszólnom az egyedül maradtakat. Lehet, hogy felületesen ítélkeztem.

Egy könyv által megidézett világ az első betűtől a záró írásjelig tart. Utána már nincs tovább, ráadásul az első olvasat visszanyerése vagy átélése is illúzió. Ha végigolvasva azt, becsukjuk a könyvet, kicsit megöljük azt, de magunkkal is végzünk. Vagy legalábbis egy élményt örökké bepréselünk a lapok közé annak szomorú tudatával, hogy egészben soha fogjuk tudni visszanyerni. Így két pont között valójában végtelen a távolság. Én nemrég huppantam egy nagyot. Nem "könyvileg", hanem egy olyan kettes számrendszerben, amely egy nullából és egy egyesből áll. Hülye viszonyok: a nulla csak az egyeshez képest, az egyes csak a nullához képest az, ami, azaz az örökkévalóságig pakolgathatom a pozíciókat, agyalhatok értéken és értéktelenségen, vágyon és nem-vágyon. A vágy: álom. Egyszer majd megálmodom, hogy vágyom. Messze.

Szóval most el is lököm magamtól a botkormányt, hogy elkezdjem a földre szállást. A föld felé szállást, mert jó, ha van egy kis távolság a gép alja és a föld felszíne között. Azt hiszem, végre belekezdek egy regénybe azok közül, amelyeket tavaly év végén szereztem be azért, hogy ha kell, könnyítsem a helyzetem. Most ez (is) jön.