Kiforrott bennem néhány ötlet az elmúlt napokban, mint például az, hogy "a pad a fal felé néz, így fordítva kell ráülnöm, hogy a világot láthassam", valamint hogy "macskám már fél lábbal kilóg a világból, tekintve, hogy hatszor megfordul maga körül, mire megtalálja az alváshoz legkényelmesebb pozíciót, és leheveredeik", nem beszélve arról, hogy "úgy nyitok sebet magányomon, hogy kitárom a tetőablakot, és felölelem a tájat". Az ehhez hasonló ötletekkel az a gond, hogy csak ritka esetekben formálódnak át valami érthetőbb, komplexebb, összetettebb valamivé - a legtöbbször kósza megjegyzések, lélegzetvételek maradnak, aztán vagy leíródnak valahol, vagy az őket tartalmazó fecnik cigarettacsikkekkel, porral és hamuval együtt a szemeteskosárban landolnak. Ezúttal fontosnak éreztem a megörökítést, mert néhány napja (régi-)új távlatokat nyitott életemben a szemlélődés, még ha ugyanazt a képet is kell bámulnom reggeltől sötétedésig, minden alkalommal, amikor kinyitom a fent említett tetőablakot, hogy ne a szobám már így is áporodott levegőjét fecskendezzem tele füstös fantazmagóriákkal.
Ennek következtében már többször megfigyeltem az első ablaknyitásra szétrebbenő cinkéket, pintyeket, és egyéb kisebb méretű madárkákat, akik előszeretettel zabálják ki röpke egy-két nap alatt a teletömött madáretetőből a mindenféle faágon és susnyásban elropogtatható finom magvakat. Néhány bátrabb lény nem rebben el rögtön egy másik kontinensre, hanem csak arrébb száll, aztán csivitel valami kantiánus okosságot az éterbe, közben meg el-elnéz, rám is mereszti aprócska szemeit, aztán többnyire vissza. Mag a csőrbe. Elreppenés. Ropogtatás. Dél felé közeledve már nincs hatásos szétrebbenés, mivel nem falatozik annyi madár, ekkorra már a szabályos rotáció váltja föl a nagy zabálásra törő karneváli feelinget. A helyzet a nagy-nagy váltás, a sötétedés után változik meg: ekkor már nem is látom a madarakat, gondolom, ilyenkor már meghúzzák magukat valahol, rápihennek az aznapi élményekre, vagy éppen leisszák magukat egy tetőn összegyűlt esővíz-kocsmában. Felvillannak a mesterséges fények, hallom a közeledő vonatot: mintha egy zacskó kavicsot zörgetnének, majd ismerős lesz a zaj, és látom is a vonatablakok mögött ülő szemeket, a kinyitott újságokat, a bóbiskoló fejeket, az utazótáskára fonódó kezeket, a kocsi végében cigiző kallert, a vágányok közé pottyanó ürüléket, a szikrákat, és a vonallá mosódó feliratokat. Legalábbis egy pillanatra. Mintha magokat ropogtató madárkák.
A hegyek elbújnak a ködfüggöny mögött, nem látszik semmi a fenti telepből sem, legfeljebb a gyéren megvilágított raktárépület, meg valami halvány füstcsík, amely egy kéményből kifolyva épül bele lassan a csillagok közé. Az erdőben mocorog valami, talán hullát vonszolnak ide-oda, vagy legalábbis ez is megfordul a fejemben, de ez persze nem valószínű, bár soha nem felejtem el az évekkel ezelőtt a közelben táborozó két hajléktalant, akik éjszakai tábortüzet gyújtottak, de soha nem szóltak semmit, óriási mocskot hagytak maguk után, nyomtalanul eltűntek. az erdő sötét és átláthatatlan. Néha elmegy egy-egy autó, reflektoruk láttat valamit az összefonódó ágakból, de semmi mást. Sehol egy titkos katonai támaszpont, sehol egy turistaház.
Ilyenkorra megáll az olvadás, nem fogy tovább a pöttyökké olvadt hó. Viszont gyakrabban ugatnak a kutyák, kifinomulnak az érzetek. Gyűlik a hamu a tetőn. Elgondolkozom azon, hogyan volt képes Heidegger nyelvi absztrakciókká csorbítani az életet, a jelenvalólét kéznéllévőségeiként definiálni a realitást. Azt hiszem, Heidegger után már csak a szomorúság jöhet. Az a bizonyos "a priori szorongás" úgy hatalmasodik el, hogy nem is veszünk tudomást róla. Csak van. Ezek az itthon töltött napok idegesítőn összefolynak, de így tud szenzációt okozni egy-egy netről lelesett hír vagy esemény, egy-egy merész kijelentés egy szövegben.
Fénybe tűnő atomok. Elnyelődő billentyűkopácsolás. Áldozatra szomjazó fiktív éjszakai szörnyetegek az erdő mélyén. A fölkészülő-elnémuló szorgos szervek. Lopások különböző szövegekből. Elcsitított lelkiismeret. Fogason lógó néma ruhák. Spirálisan szálldogáló porszemcsék. Ha pillanatfelvételt szeretnék készíteni, óhatatlanul is elszalasztom az éppen történőt, megakasztom az áramlatokat, és a nyelvbe kényszerítem a mozdulatokat. Még van egy slukk a cigiből, amikor berántom az ablakot. Lezárom a tájat, bezárom a szobába. Fagyott ujjakkal nyomom bele a hamutartóba a szinte teljesen hamuvesztett csikket. Felkapcsolom a villanyt. Lángoló arcom (?) lassan kihűl, és nemsokára talán meg is szólalok.
Ennek következtében már többször megfigyeltem az első ablaknyitásra szétrebbenő cinkéket, pintyeket, és egyéb kisebb méretű madárkákat, akik előszeretettel zabálják ki röpke egy-két nap alatt a teletömött madáretetőből a mindenféle faágon és susnyásban elropogtatható finom magvakat. Néhány bátrabb lény nem rebben el rögtön egy másik kontinensre, hanem csak arrébb száll, aztán csivitel valami kantiánus okosságot az éterbe, közben meg el-elnéz, rám is mereszti aprócska szemeit, aztán többnyire vissza. Mag a csőrbe. Elreppenés. Ropogtatás. Dél felé közeledve már nincs hatásos szétrebbenés, mivel nem falatozik annyi madár, ekkorra már a szabályos rotáció váltja föl a nagy zabálásra törő karneváli feelinget. A helyzet a nagy-nagy váltás, a sötétedés után változik meg: ekkor már nem is látom a madarakat, gondolom, ilyenkor már meghúzzák magukat valahol, rápihennek az aznapi élményekre, vagy éppen leisszák magukat egy tetőn összegyűlt esővíz-kocsmában. Felvillannak a mesterséges fények, hallom a közeledő vonatot: mintha egy zacskó kavicsot zörgetnének, majd ismerős lesz a zaj, és látom is a vonatablakok mögött ülő szemeket, a kinyitott újságokat, a bóbiskoló fejeket, az utazótáskára fonódó kezeket, a kocsi végében cigiző kallert, a vágányok közé pottyanó ürüléket, a szikrákat, és a vonallá mosódó feliratokat. Legalábbis egy pillanatra. Mintha magokat ropogtató madárkák.
A hegyek elbújnak a ködfüggöny mögött, nem látszik semmi a fenti telepből sem, legfeljebb a gyéren megvilágított raktárépület, meg valami halvány füstcsík, amely egy kéményből kifolyva épül bele lassan a csillagok közé. Az erdőben mocorog valami, talán hullát vonszolnak ide-oda, vagy legalábbis ez is megfordul a fejemben, de ez persze nem valószínű, bár soha nem felejtem el az évekkel ezelőtt a közelben táborozó két hajléktalant, akik éjszakai tábortüzet gyújtottak, de soha nem szóltak semmit, óriási mocskot hagytak maguk után, nyomtalanul eltűntek. az erdő sötét és átláthatatlan. Néha elmegy egy-egy autó, reflektoruk láttat valamit az összefonódó ágakból, de semmi mást. Sehol egy titkos katonai támaszpont, sehol egy turistaház.
Ilyenkorra megáll az olvadás, nem fogy tovább a pöttyökké olvadt hó. Viszont gyakrabban ugatnak a kutyák, kifinomulnak az érzetek. Gyűlik a hamu a tetőn. Elgondolkozom azon, hogyan volt képes Heidegger nyelvi absztrakciókká csorbítani az életet, a jelenvalólét kéznéllévőségeiként definiálni a realitást. Azt hiszem, Heidegger után már csak a szomorúság jöhet. Az a bizonyos "a priori szorongás" úgy hatalmasodik el, hogy nem is veszünk tudomást róla. Csak van. Ezek az itthon töltött napok idegesítőn összefolynak, de így tud szenzációt okozni egy-egy netről lelesett hír vagy esemény, egy-egy merész kijelentés egy szövegben.
Fénybe tűnő atomok. Elnyelődő billentyűkopácsolás. Áldozatra szomjazó fiktív éjszakai szörnyetegek az erdő mélyén. A fölkészülő-elnémuló szorgos szervek. Lopások különböző szövegekből. Elcsitított lelkiismeret. Fogason lógó néma ruhák. Spirálisan szálldogáló porszemcsék. Ha pillanatfelvételt szeretnék készíteni, óhatatlanul is elszalasztom az éppen történőt, megakasztom az áramlatokat, és a nyelvbe kényszerítem a mozdulatokat. Még van egy slukk a cigiből, amikor berántom az ablakot. Lezárom a tájat, bezárom a szobába. Fagyott ujjakkal nyomom bele a hamutartóba a szinte teljesen hamuvesztett csikket. Felkapcsolom a villanyt. Lángoló arcom (?) lassan kihűl, és nemsokára talán meg is szólalok.
