Carlos Ruis Zafón Angyali játszma című regényéről sok jót hallottam, így tavaly becsempésztem egyik könyvrendelésem tételei közé. Máig két helye volt a könyveim között: elsőként a többi vele megérkezett könyvvel együtt az "előkészítőre" helyeztem, de látszólag nehezen fért meg Hegel, Hajnal István vagy Rousseau veretes szövegkatedrálisai között, így átraktam az őt megillető helyre, Eco regényeihez közel, a Weltliteratur szekcióba. Eco neve több szempontból releváns Zafón újabb regénye szempontjából. Egyrészt az Angyali játszma egyenes leszármazottja a Borges-Eco szövegtengelynek, az írást és az olvasást tematizáló, (narratív szinten) "bábeli könyvtárakat" megjelenítő, (szövegszinten pedig) kusza intertextuális hálót kifeszítő regényfolyam(ok)nak. Másrészt, Eco vitte diadalra a "nyitott mű" elméletét, a befogadói hozzáértést az adott szöveg tulajdonképpen implicit horizontjává avatva. Zafón regénye stílusában egyszerűbb, mint Borges vagy Eco egyes szövegei, gyakoriak a dialógusok, kevesebb a bölcselkedés, ám mindez mégis átlépteti a regényt az igényes lektűr műfaján. Zafón kisujjában van a megjelenítés, láttatás mesteri képe: remekül vázolja fel a 20-as évek Barcelonáját, amelynek minden zuga labirintus, minden vonala girbe-görbe, napfényben varázslatos utcácskái pedig minden éjjel egy-egy Minótaurusz ördögi vágyainak sötét színtereivé válnak. A fényképszerű háttér "előtt" rajzolódik ki a szintén alaposan kidolgozott, éles színekkel, határozott kontúrral megfestett szereplőket bonyolító kaland, amely egyszerre viseli magán a detektívregény, a misztikus krimi, az emberiségdráma, a faustiádák, és a love story nyomait. Mégis, a népszerű műfajok kliséinek jelenléte végeredményben rendkívül komplex, elgondolkodtató, közhelyeivel is allegóriába "torkolló" textúrát alkot, amelyben éppen a határozottan megképzett "ponyvásság" miatt érheti váratlanul az olvasót az utalásrengeteg, és a szinte feloldhatatlan nyitottság.
Zoom: David Martín háborús veterán édesapja árnyékából, és a szegénységből ki-kibújva a könyvek olvasásában keres (és talál) menedéket. Fiatalon befalja a világirodalom remekeit, majd újságírónak áll, ahonnan jóbarátja, a város egyik leggazdagabb emberének, Vidalnak fia, Pedro rántja ki, és ülteti le egy kiadó kényelmes fotelébe. A szerzőit rendszeresen megkopasztó és cserben hagyó kiadó tízéves szerződést köt vele, David pedig éjt nappallá téve ír, hogy a megbízásnak eleget tegyen. Rongyos albérletét egy, a város szívében álló "kísértetkastélyra" cseréli le, amelynek falai ugyanúgy végigszenvedik a magát teljesen kizsigerelő fiatal író szenvedéseit. Álnéven írt regényei bestsellerek, de teste elsorvad - az írás mesterséggé korcsosul kezei alatt. A változás egy fura idegen, bizonyos Corelli megjelenésével ölt testet, aki hatalmas pénzösszeg ellenében egy fura könyv megírására szerződteti. Innentől kezdve még jobban felpörög az eddig is sűrű narráció, az olvasó pedig fejest ugorhat Zafón mélyen kifeszített, és egyáltalán nem biztonságos hálójába. Gyilkosságok, szerelmek, egy cserfes titkárnő, és persze könyvek, könyvek, könyvek - az Angyali játszma mindent megmozgat, hogy beszívja befogadóját, és ez sikerül neki.
Spoiler!: Hülyeség lenne akár vázlatosan összefoglalnom a történetet, hiszen beletörne a bicskám a vállalkozásba: egyszerűen nem akarom megsérteni ezt a szöveget azzal, hogy kimunkált struktúráját egy gyufásskatulyába szorítsam bele. Ezért inkább csak apró megjegyzéseket teszek, amelyekkel viszont az a legfőbb bajom, hogy az emlékezetemből kell előbányásznom őket. Magával ragadott a szöveg, így istenkáromlásnak tartottam volna megszakítani az olvasást holmi jegyzetelgetés miatt. (ELSŐ:) a regény egyik lehetséges értelmezése alapján Martín elméje kettészakad, így a szövegben allegorikus-szimbolikus álomképekként végigvonuló epizódok tulajdonképpen a "másik én" narratívájának átkódolt szintjeként értelmezendők - eszerint Corelli fiktív alak, David által vágyott figura, aki egy minden olvasót meggyőző könyv, egy új vallás szent könyvének ötletével áll elő - az imaginárius lelkiismeret folyamatos - találkákra hívó - leveleivel David így önmagát spanolja arra, hogy megszülessen kezei aló a par excellence remekmű. Ez nem bizonyulna új narratív trükknek, hiszen a Dosztojevszkij Hasonmásából készült filmben, A gépészben a Trevorra fókuszáló narratíva szintén fiktívnek tünteti fel a horrorisztikus akasztófajátékot, miközben az a kettészakadt én "sötét felének" narratíva mögött húzódó, elleplezett cselekményszintje. (MÁSIK): ennek kapcsán lehet kiemelni Zafón regényének időkezelését, amelynek köszönhetően a történet során felbukkanó furcsa kép (David szerelme, Cristina kislányként egy fura idegennel látható egy mólón, Cristina nem emlékszik a jelenetre, a képnek nincsen "referenciája") jelenetté bővül a záróepizódban - az Angyali játszma linearitása így burkoltan ciklikus cselekménymesélést takar - Diego Marlasca (a főszereplőével hasonló monogram) hasonlóan (egy) Corletti megbízására készítette szövegét a Lux Aeternát (egy új vallás "alapító okirata"), hogy megválthassa saját lelkét, de Marlasca mindenféle ember bőrébe bújva folyamatosan rejtőzködött - az újabb és újabb lelkek (=könyvek) megszerzésére tett kísérletek folyamatosan ismétlődnek, David megváltatlan bűne pedig a regény illuzórikus jövő idejében ezt az ismétlést generálja. (HÁROM): az Angyali játszma tele van irodalmi utalásokkal, de a kódok ismerete vagy nem ismerete egyáltalán nem gátolja az olvasást, lévén ezek egy-egy apró megjegyzésekre korlátozódnak - komolyan bajban lennék, ha a regényről egy hosszabb és részletesebb elemzést kellene írnom, mivel Zafón izgalmasan pattogtatja el a mára talán közhelyessé vált (irodalom)elméleti maximákat, ezzel újabb jelentésrétegeket csatolva az így is hihetetlenül komplex szöveghez.
Ezért rövidre is fogom... Legyen elég az zárásként, hogy a lehetséges értelmezések nagyon nyilvánvaló pontokon kioltják egymást. Kis túlzással: ha egy regény folyamatosan fenntartott olvashatóságát a jelentés kimerevítésére tett sikertelen kísérletek sora szabja meg, akkor Zafón maga is egy ördögi szerződésben foglalt szöveget alkotott. Továbbá: az Angyali játszma nagyon szoros textuális kapcsolatban áll Zafón korábbi regényével, A szél árnyékával, hiszen annak folytatásaként funkcionál. A neten szörfölgetve rengeteg olyan véleményt találtam, miszerint jelen regény rosszabb, mint az előző, ám ennek a véleménynek az oka a racionális olvasási sor, azaz a megjelenési sorrendet "lekövető" olvasat. Kicsit szerencsésnek mondhatom magam, hogy rám még vár a másik regény, hiszen annak elolvasása után talán egy-két dolgot tisztábban fogok látni. Szóval visszatérek majd ide (is), ha azt is bekebelezem.
No comments:
Post a Comment