Tollelege (2010/2)

Úgy látszik, hamarosan olvasónaplóvá válik a blog, de mit tehetek, ha most éppen remekművek kerülnek olvasó szemeim elé. Norfolk regényének is megvan a kalandos előtörténete, hiszen nem csak úgy véletlenül futottam bele egy könyvesbolt polcain. Valamikor régen D. barátommal elhatároztuk, hogy felvételizünk a titokzatos összehasonlító irodalomtudomány szakra, de mivel éppen nem volt felvételi időszak, közismereti kurzusként vettük fel néhány ÖH-s tárgyat. Ezek között volt egy történelmi regényekkel foglalkozó kurzus, ahol kemény történetfilozófiát próbált az előadó az agyunkba tolni, ezután viszont meglepetésként hatott, hogy a vizsgára elolvasandó szövegek között egy csomó - általam akkoriban még nem ismert - regény is helyet kapott a veretes elméleti munkák mellett. Emlékszem: Lukácsot olvastam, Süskindtől A parfümöt, meg még valamit, ami most nem jut eszembe. A listán néhány Eco-regény is szerepelt, de ezektől akkor még elrettentem. Jó néhány évvel a vizsga után olvastam el A rózsa nevét, és A Foucault-ingát, és szidtam magamat azért, hogy ennyit vártam velük. Mikor hasonló szövegek után keresgéltem, beugrott a korábban említett kurzus olvasmánylistája, ebből pedig egy regénycím, A Lempriére-lexikon. Megrendeltem, és elolvastam.

Ahogy 1983-ban A rózsa nevével Eco, úgy 1991-ben a Lexikonnal Norfolk is egy csapásra robbant be az irodalmi köztudatba - hogy finoman fogalmazzak. Bár az angol fiatalember hevesen tagadta az Eco-párhuzamokat, az olasz szemiotikus regényeit ismerő olvasó csak mosolyoghat ezen a gesztuson. Norfolk sokat köszönhet Ecónak, bár az is igaz, hogy a Lexikon nem plágium, ratyi hamisítvány, hanem egyedi munka. Kissé olyan, mintha az itáliai úriemberre jellemző összetett, utalásokkal és rejtélyekkel tűzdelt történetmesélés itt Pynchon stílusával keveredne. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre nemrég olvastam az amerikai remete magnum opusát, a Súlyszivárványt, így a relatíve friss élmény hatása alatt mondhatom, Norfolk úgy használta föl Pynchon anakronisztikus és filmszerű elbeszélői hangját, hogy valami teljesen újat hozott ki belőle. A Lexikon a 17-18. századba repít minket, ahol John Lempriére, a fiatal kora ellenére rendkívül művelt filosz apja titokzatos halála után Londonba utazik, hogy a "megörökölt" végrendelettel szembesüljön. A végrendeleten azonban nincs is ideje elmerengeni, hiszen egy lexikon megírására kérik föl, miközben a legváratlanabb pillanatokban látja viszont otthoni szerelmét, Juliette-t, aki azonban minduntalan eltűnik a képből. Az olvasás közben fokozatosan rajzolódik ki egy, a Kelet-Indiai Társaság megalakulásakor kötött fura szerződés, amelynek értelmében a tengeri kereskedelem idevonatkozó hasznának lefölözését egy titokzatos társaság, a Kabbala "vállalja magára". John rájön, hogy ősei - hozzá hasonlóan - a Kabbala kilétét próbálták felfedni, bár mindannyian belepusztultak a kutakodásba. Az ifjú Lempriére fura emberekkel akad össze, segítői és ellenfelei támadnak a semmiből, egy indiai orgyilkos figyeli, de a londoni rendőrség is beleüti az orrát a fejleményekbe. Norfolk bizarr történetében Frigyes császár követe egy kísérteties kalózhajó veterán kalózai között találja magát, John pedig életében először jól leissza magát a Disznózsír Klub által rendezett vetélkedő során.

Norfolk szövegéhez hozzá kell szokni: míg a rengeteg szereplőnek és a hozzájuk kapcsolódó nézőpontoknak köszönhetően tulajdonképpen egy adott eseményt több szemszögből "nézhetünk" végig, addig az anakronizmusokkal vegyített jelen idejű leírások eleinte kissé zavaróan hatnak. Aztán beindul a biznisz. A Lempriére-lexikon szépen lassan letehetetlenné válik, miközben Lempriére egyre csak bővíti lexikonának szócikkeit, és folyton azzal szembesül, hogy a mitológiai történetek sorozatosan megelevenednek. Itt jegyezném meg, hogy Norfolk regényének ideális olvasójának legalább annyira kéne otthonosan éreznie magát a görög-római mitológiában, mint legalábbis Ritoók professzor úr vagy Adamik mester. A könyv végén található jegyzetanyag csak a legszükségesebb segítséget nyújthatja, egy minden egyes utalásra kiterjedő segédanyag feltehetően túlnőne a regényen. Persze az ismeretek hiánya nem eredményez látványos félreolvasást. Nem úgy, mint a szerencsétlen Nazim, az orgyilkos kalandja, aki olybá tűnik, a Félreolvasó pozícióját tölti be a regényben, amely látensen az összefonódó olvasás és írás aktusát tematizálja rendkívül izgalmasan, eseményszerűen.

A Lexikon nem szótárregény, de az olvasás során mégis a szócikekkből felbukó narratíva eseményeivel szembesülhetünk. Ez egyrészt a regény sajátos trükkjeinek, másrészt az egész történetet átszelő összeesküvés egyes epizódjainak köszönhető - Norfolk valóban bravúros cuccot tol az orrunk alá. Ezúttal a további agymenést elhagyom, hiszen még ott párolog az ujjlenyomatom a könyv borítóján. Még ámulok.