nonszensz

amikor besötétedik, és lecsapódik a portai sorompó, valamint a máris álmos portás elköszön az utolsó, telepről kigördülő gépkocsi utasától, ezzel egy időben éjszakai bogárkommandó száll át az erdő legmagasabb fájáról a közeli borókabokorra, és egy falanszter nagyságú sötét felhő érinti meg az égbolt egy részét bevilágító telihold szélét, hogy aztán olyan hangulatot keltsen ez a lassú előtte-elsuhanás, mintha egy rémregény kissé poros díszletein merengenék egy ölembe ejtett könyvvel délután, ebéd után, kávék és cigik után, takarítás után, az újabb ébredés előtt. álmomban kalandtúrát teszek a tudatalatti esőerdejében, közeli gallyakról, fákról trópusi állatok veszélye fenyeget, pókhálókat kell kitörölnöm arcomból, kis csermely mosta köveken kell átgázolnom, hogy eljussak valami jelentésig. amint megtalálom a jelentést, már jobban kiismerem magam a fronton. a frontvonal hosszú. a háború évek óta tart. egy puskadörrenéssel kezdődött, ma már fegyverropogás tépi szét a csendet. valami futár lennék, vagy mi. tisztában vagyok vele, hogy a trópusi éghajlat és a lövészárok összeegyeztethetetlenek egymással, de nincs időm merengeni, mert majdnem elüt a fogaskerekű. a szabadság-hegyi gyermekklinika kerítését szorítom, előttem asztmásokat terelnek - egy főorvos végigvág a hátukon egy kényszerzubbonyból kiszedett övvel, a beteg gyerekek halkan sírnak, majd lassan eltűnnek a nagy gyógykezelő forgóajtaja mögött. a forgóajtó forog, háttérben a portás fura mozdulatait látom, de elmosódik minden. felébredek. kint már nem neszel semmi, talán csak a szárítókötél vagy a könnyű kerti műanyag szék. lassan minden elsötétül, nekem pedig nem marad más dolgom, hogy felkészüljek a következő órákra, betöltsem a teret az ébredésig.