[egy könyvről]

Butor furcsa könyvét egy ismerősöm ajánlására vettem meg, néhány héttel ezelőtt pedig utazókönyvet kerestem, így esett választásom a kabátzsebben könnyen elhelyezhető könyvecskére. Baudelaire saját maga által lejegyzett álmáról olvashatunk elemzést, amely tulajdonképpen felöleli a francia költő egy bizonyos életszakaszának körülményeit, azaz minden olyan - apró-cseprőnek tűnő - momentumot, amely aztán segít feloldani az álommunka során eltorzított "referenciákat". A könyvből élesen kiviláglik a francia analitikus hajlam, a pszichoanalízissel megtámogatott posztstrukturalizmus, de a Különös történet nem tekinthető elemzésnek vagy esszének, ahogyan biográfiának sem. Butor ugyanúgy darabjaira szed egy Baudelaire-szöveget, mint Derrida évekkel később Az idő adományában, de amíg utóbbi - leegyszerűsítve - a rombolással építve (bevonva egyéb szövegeket is), addig Butor "csupán" transzponál, azaz érthetővé próbál tenni egy álmot, ugyanakkor többnyire egy életművön belül vizsgálódik (leszámítva Poe bizonyos szövegeit, amelyek viszont olyan hatással voltak Baudelaire-re, mint a Juventusra a bundabotrány, azaz kiábrándítólag, egyúttal úgy, mint a tisztitótűz). Röviden: Baudelaire egy önálló kötet kiadásával próbált végleg elszakadni gyámjától, a szülői felügyelettől, bebizonyítva, hogy képes megállni a saját lábán. Poe Különös történeteinek fordítása végül meghozta a várva várt sikert, viszont a helyzet cseppet sem volt annyira szimpla, mint gondolnánk. Az egzisztencia (illetve ennek hiánya) az élet több területén gátolta A romlás virágainak szerzőjét. Butor a bemásolt (álom-)szöveggel indít, majd az álom egyes momentumait kibontva (életrajzi adalékok, dokumentumok applikálása, intra- és intertextusok beékelése, stb.) járja körbe a szöveget, a vizsgálat pedig saját, Baudelaire-rel kapcsolatos viszonyáról is tudósít. Nagyon személyes ez a viszony, Butor jól ismeri a (szöveg)korpuszt, és ennek közvetítésével Poe elbeszéléseit is. Azt gondolom, olyan könyvet olvastam, amelynek olvasása kapcsán nem hat zavaróan a hosszabb-rövidebb kihagyás, x idő után is könnyű visszahelyezkedni a kontextusába. Színvonala egyenletes, és az egyetlen életrajzi momentum körbejárásával tulajdonképpen az életút nagyját megismerhetjük. Butor nem tekinthető szigorúan elméleti írónak, de ebben a könyvében jól megfér egymással teória és praxis. A Különös történet folytatható, azaz továbbgondolható - az általa felvetett (hibrid) metódus abszolút releváns (hiszen a szöveg nem köthető szigorúan egy konkrét elméleti irányzathoz), ráadásul Butor reflektál munkája hátulütőire is, a vizsgálat esetlegességére, és az olvasói hozzáértés szükségességére is. Számomra - legalábbis az "elmélet" terén - Foucault képviseli a nonplusultrát ebből a szoros közegből, de rákészülésnek azt gondolom, megteszi Butor is. (A bolondság története nem tipikus utazókönyv, sőt!, de amint lecsillapodnak a kedélyek, azaz azt olvashatok, amit valóban szeretnék, ez is sorra kerül.)