Kert

Sötétbe borult a kert. A sugárúton tízpercenként elhúz egy villamos, kerékpárosok és gyalogosok. Persze már csak elvétve, hiszen a sötétség egyben ketrec, vagy inkább verem - az állatkák visszahúzódnak rejtekhelyeikre, az éjszakai ragadozók pedig még élesítik fegyvereiket. Egy hosszan kifújt füstfolyam méla árnyékában látom az aljnövényzetben osonó macska farkát, a kövezetre kiülő békákat, akik úgy zihálnak, mintha a hosszútávfutás utáni fáradtságot próbálnák lekommunikálni rejtőző társaiknak. A kert hatalmas fájának árnyéka kivetül a falon túlra, egy építkezés hitehagyott törmelékei sóhajtanak a telihold felé. Valahol a távolban egy csók csattan, két kéz végérvényesen összefonódik, mondatfoszlányokat rebeg a szél is. Az a gyenge, alig észlelhető fuvallat, amely felrebbenti a függönyt a bejárati ajtónál, és ritmust ad a szárítókötélen függő alsóneműk friss táncához. Várok. Várom, hogy felvillanjon a fény, jelezve az érkezést. De még minden sötét. Leszámítva a közvilágítás által befestett teret, meg a fénycsóvákat, amelyeket egy-egy idetévedő jármű metsz bele az egyre átláthatatlanabb, egyre nyomasztóbb, egyszersmind egyre baljósabb éjszakába. Számolom a másodperceket, de nem tudok hatványozni. Hat vágány. A pályaudvar csendes. A vonatok és a kaluzok már pihennek. Talán egy-két virrasztó szurkoló a tévékészülékek előtt, de ez nem jellemző úgy általában. Hosszú lesz a szombati műszak, nem beszélve a hajnaliról, amikor a figyelemnek meg kell oszlania a türelem és a kimerülés között. Valahol félúton. Jegyzetelek. Halk kiáltás, amikor fény gyúl az ablakon túl, sercegő cigarettacsikk a kis befőttesüvegben, amikor konstatálom, hogy az érkezők nem a vágy, hanem a vakvéletlen posztulátumai. Rejtjelezek. A kódfejtő szótár valahol a tenger mélyén hever. Halak látogatják meg mindennap, de nem tudnak mit kezdeni az apró hieroglifákkal.
Hogy mire várok? Magam sem tudom. Egy pillanatra, amikor fénybe borul a pillanatot körülvevő idő, no meg a tér, meg a közterek is. Annyi ember, és annyi lesütött tekintet! Mintha senki nem találná a helyét - ilyen tekintetben közéjük tartozom. (Közé.)
Valahonnan vér csepeg. (Na nem kell rosszra gondolni!)

Ez az élet...

Éppen Szegeden vagyok. Elfilozofálgathatnék azon, mekkora véletlen, hogy egy ugyanolyan számítógép billentyűzetén írhatom meg ezt a posztot, mint otthon, nem beszélve arról, hogy mennyire jól érzem itt magam, mennyire "jó itt az élet" (már ha vissza akarnék kapcsolni a címre), de itt most nem ez a cél. Ez most egy spontán poszt - villámléptekkel. Történt penig, hogy könyvek olvasásába mélyedve elálmosodtam, majd penig felébredtem délután fél négykor. Mi is volt az, amit először konstatálhattam? Az, hogy fél óra múlva Meccs! Nos, miután lassacskán magamhoz tértem, és megpróbáltam felidézni az otthon hagyott vb-programfüzet egyes adatait, rájöttem, hogy ez a Szlovákia-Olaszország meccs, nos, szóval ez a meccs engem "nem hoz igazában lázba". Így hát lassan öltöztem át, amolyan "utcai ruhába", teszetosza mozdulatokkal indultam el, hiszen tudtam, az egyik legszebb magyar város egyik terén felállított kivetítő előtt az elfogyasztandó sörök dacára egyszerűen nem láthatok "izgalmas, fordulatokban gazdag összecsapást". Az olaszokat - finoman szólva - nem komálom, a szlovákokat pedig... khmm... szóval őket sem. Mikor a térre értem, láttam, egy-nullra mennek a tótok. Oké, nyugtáztam, aztán egy sörrel letelepedtem egy láthatóan a taljánoknak drukkoló sörhasú, bajszos (tipikus?) focidrukker úriember mellé.
A meccs csordogált, mint belém a sör... Nem volt semmi érdekes, az olaszok láthatólag már az asszonyra és az itáliai naplementére gondolva - Lippi maestro tanácsait látszólag eliminálva - elvagdosták a lasztit, beletörődötten sétafikáltak a dél-afrikai gyepen. Aztán jött egy második szlovák gól, és ezt követően az olaszok minden-mindegy alapon "elkezdtek focizni". Ez nem egy fociblog, és ez most nem egy "focis" bejegyzés, ezért csak címszavakban: olasz gól, olasz lesgól, szlovák gól, olasz gól, időhúzás szlovák részről, "hamvaiból fénikszmadárként újjáéledett" olasz drukker-hang (vuvuzela-zaj?), izgalmak, mintha egy akciófilm... (thriller...)
A lényeg: a vb-címvédő és a vb-újonc csapott itt most össze. Az olaszoknak elég lett volna egy iksz a továbbjutáshoz, kicsit későn ébredtek, de azután... Azt hiszem, a meccs utolsó percei a vb eddigi legizgalmasabb pillanatai voltak (csak úgy frecskelt a thrill). Az olaszok rohamoztak (és itt lehet a különbség a digók és miköztünk, magyarok között: amikor már majdnem minden elveszett, az olaszok még képesek beleadni apait-anyait, mi meg, nos mi meg legyintünk egyet, na de mindegy), a szlovákok bekkeltek, minden (aljas) trükköt bevetettek, ahogyan ezt "ilyenkor szokás". És akkor Webb, az angol rendőr, másodállásban FIFA-játékvezető lefújta a meccset. Egy olasz spíler sírva fakadt. Ebben a könnyben benne volt az életesszencia. A szlovákok nem hullajtottak örömkönnyeket, a meglepetéssel kevert boldogság felülírta náluk a könnycsatornákat elborító agyi akarat utasításait. Az olasz spílerek viszont sírtak: Lippi bement az öltözőbe, Cannavaro, a par excellence bukott hős pedig vigasztalta társát (nem hivatalos források szerint a fülébe súgta: ne égesd magad, szedd össze magad!). Pedig az olaszok mindent megpróbáltak: bő 80 perc - elnézést! - hereverés után rájöttek, "van még keresnivalójuk", és akkor akár csak a németek (upsz!), mindent bele, totális futball, vér és verejték... És akkor a lefújás. Összetört olaszok, katarzisban feredő szlovákok. A végén már az olaszoknak drukkoltam, no nem a továbbjutásért, csak hogy legalább ezt húzzák be. Annyira szimpatikus volt az az erőn túli erőlködés, az a csoda, az a hit! Akárcsak a könnyek... A vb eddigi legizgalmasabb perceit láthattam. És a legőszintébb könnyeket (ilyeneket nem ejthetett eddig senki), ezeket a könnyeket egyszerűen odafestették, ezeknek egyszerűen "volt értelmük", volt referenciájuk. "This is life..."

Miről szólt (eddig) a vb?

A vuvuzeláról: na ez aztán tényleg szól! Olyan, mintha legyek vagy méhek közt kergetné a pöttyöst a huszonkét férfi. Egyes szurkolótáborok megpróbálták elnyomni a jól ismert ordibálással, énekléssel - eddig mindez nem sikerült. Ősi afrikai hangszer, eredetileg feltehetően nem - a már tavalyi Konföderációs Kupán megismert - műanyag formátumban, hanem mondjuk marhabélből, pattintott kőből, koponyából, bika szarvából, majom farkából. Már teljesen hozzászoktam, de - ahogyan ezt a híradásokban olvasni - meg fog jelenni Európában is. Kérdés, el tudja-e nyomni az européer kántálást. Titkon remélem: nem. Elég beütni a nevet a keresőbe, máris megjelennek a különféle mémek (a szót a vb alatt tanultam: amolyan hülye montázst jelent, amelyben az unalomig variálnak egy valamilyen okból felkapott jelenetet). Nem értek egyet a játékosokkal, akik arra hivatkozva, hogy (sic!) nem hallják egymást a pályán, illetve nem tudnak kommunikálni, simán betiltatnák. Ez hülyeség! Ne magyarázzuk már a bizonyítványunkat: focizni kell, nem dumálni!
A jabulaniról és a kapusbakikról: eddig ha jól számolom, három ordító potyagól a vb-n, mindegyik a trükkös labda után meglehetősen sután odanyúló portások miatt. Ugyanaz, mint az előbb: hülyeség a labda kiszámíthatatlan pályájára, csúszós felületére, és hasonlókra hivatkozni. Még jó, hogy Maxwell termodinamikai együtthatóival nem jönnek elő! Focizni kell, nem magyarázkodni! Kiderült, hogy a németek (lévén Adi Dassler cégének produktuma a laszti) már féléve "tesztelhették" a Bundeszbajnokságban, így inkorrekt előnyben vannak a többi csapattal szemben. Újabb hülyeség! Teszem hozzá, a németek kikaptak a szerbektől. A kapusokat nagyon sajnáltam, de ez van: nekik ez a munkájuk, így egy jó kapusnak elméletileg plüssállattól medicinlabdáig mindent meg kell fogniuk.
A bunkerfociról: ez a legidegesítőbb. Alaphelyzet: jó csapat vs. rossz csapat. A jó támad, a rossz védekezik, akarom mondani a jó "nyomasztó mezőnyfölényben van", a rossz "betömörül a saját kapuja elé, és végkimerülésig védekezik". Ebből eddig nem sült ki sok jó, leszámítva az észak-koreaiakat, akik az eddigi legszimpatikusabb defenzív játékot produkálva 2:1-re kaptak (csak) ki a braziloktól. (Hozzáteszem, vége a brazil varázslatnak, Dunga az első olyan brazil szövetségi kapitány, akinek látszólag taktikai eligazítást is sikerült tartania játékosainak.) Ide sorolom még Svájcot, ők - az eddigi legnagyobb meglepetést okozva - legyűrték az egykapuzó spanyolokat, igaz, Svájc támadni is tudott.
A közvetítésről: minden meccset az m1 ad. Ez jó. A legtöbb meccset Somos Zé közvetíti. Ez nem jó. Unalmas, hülye poénokkal játszadozó, a leggázosabb szakzsargont is elcsépelő (x "hátulról pakolt oda" y-nak) riporterről van szó, aki ráadásul képtelen volt igazi "rádiós" közvetítést tolni akkor, amikor a viharok vagy egyéb zavarok miatt elment a kép. Egri Viktor legalább lelkes, Gundel Takács pedig képes futballmérkőzést közvetíteni. (Azt hiszem, jelenleg Hajdú B. a legjobb, meg talán a Horti, aki annyira laza, hogy már szétfolyik, de legalább szar meccs esetén is képes "vidámságot csempészni" a közvetítésbe.

Kiegészítésként (tömören): tetszik, hogy "kiegyenlítődtek az erőviszonyok", hogy a számomra abszolút antipatikus, lányos "üvegcsapatok" (a luzitánok és az oranje) eddig nem túl meggyőzőek, hogy a második és a harmadik meccs között hosszabb pihenőidő van (ilyenkor bele tudok temetkezni a nyelvi absztarkciókba), ugyanakkor nem tetszik, hogy a játékvezetői testület még mindig nem képes normális bírókat találni (félreértés ne essék, a bíró is ember, no de amit az a spanyol bolond csinált a német-szerb meccsen, na az már tényleg vicc), hogy alapvetően kivárásra játszanak a csapatok, és hogy nincsen Hislop, Valderrama, és Milla apó sem.

Dél-amerikai győzelem rajzolódik ki a távolban (bár egy spanyol-német döntőtől biztosan nem keserednék el), szurkolok Ghánának és Elefántcsontpartnak, annak, hogy az olaszok - jó szokásukhoz híven - bepattintsák már végre azokat a lasztikat (de azért ne nyerjenek!), és annak, hogy legyenek végre jó meccsek (és egyáltalán: képes legyen már valaki megfordítani egy meccset!), nagy védések. Szerintem nagy gond nincs, kicsit zavaró a gólaszály, és persze kavarja a szart a média, de ehhez talán már hozzászoktunk.