"A" Sutyák tud írni, már amennyire ezt innen távolról, távol Freudtól és Foucault-tól, távol a kontinentális filozófiai hagyománytól egyáltalán megítélhetem. Foucault-monográfiáját talán egy éve felületesen, csöppet sem szorosan olvastam el, hiszen az volt a cél, hogy összekalapáljak valami imbolygó, állandóan elfolyó képet róla - erre maradéktalanul megfelelt a könyv, amely joggal számíthat egy újraolvasásra a közeljövőben. A Freud-elv más tészta. Ha Foucault linzer, akkor Freud minimum leveles. Azaz rétegekben összeálló, és ami még fontosabb, kényes. Sutyák a "gép-előtt-ülve-írás" ontológiai pozíciójából közelít rá a pszichoanalízisre, így pedig a mélyreható analízis minden lépcsőfoka óhatatlanul magán viseli a személyes szituáció állandó témába ágyazottságának nyomait. Hogy érthetőbben fogalmazzam meg: Sutyák gondolatfolyamai a világban-benne-lét szituáltságának nem reflektált jellegéből vetülnek ki a tudatban-lét reflexiójáig. (Sikerült érthetőbben fogalmaznom? Nem! - szól rám a felettesem.) Úgy járja körbe a pszichoanalízist, és időzik el fontosabb csomópontjainál, hogy megvizsgálja monizmus és filozófia szétbogozhatatlan (?) kapcsolatát, etimológiai elemzésbe megy bele a pszichoanalízissel kapcsolatban (röviden: Psziché-anal-Ízisz), miközben mozgósítja a freudi szövegek teljes arzenálját, és a hallatlanul gazdag recepció fontosabb-érdekesebb szeleteit is. A néhol már-már költői beszédmód eközben nem meglepő: Sutyák a 20. századi francia filozófiai kutatója - lehet, hogy erőltetett a párhuzam, de néha tényleg azt éreztem, hogy Foucault olvasása maradandó nyomokat hagyott a szerzőn. Ez mindenesetre javára válik. A könyv olvasása közben nem készítettem kivonatokat, tulajdonképpen "csak" úti olvasmányként raktam be a táskámba, de Sutyák izgalmas szálazása közepette el is feledkeztem arról, hogy holmi szakkönyvet olvasok. Vajon hogy értelmezhette a szerző mestere szavait?... Az Alföldben megjelent recenzióban Vajda Mihály észrevétlenül átvált a Freud-könyvről a Foucault-ról szólóra, miközben erőteljesen hangsúlyozza Freud modernitás-történetbe ágyazottságát, illetve ennek a problémának a kvázi-kifejtetlenségét Sutyák könyvében. Valóban ilyen fontos lenne ez? Lehet. Misunak "bedőlni": nem szégyen. Végülis... el kellett jönnie a "kornak" (és az ehhez tartozó "világszemléletnek"), hogy olyan fogalmak, mint a tudattalan, valamint a Valami (a szerző pontosítása az "ösztönén" helyett) egyáltalán felbukkanjanak. (Inkább kérdezem...) El kellett érkezni ahhoz, hogy egy olyan médiumot feltételezhessünk, amely látszólag ellenáll a fenomenalizációnak (létezik egyáltalán ilyen szó?), miközben folyamatainak olvasása vagy értelmezése minduntalan készen áll a mediális analógiák megteremtésére - ezek után nem meglepő, hogy a ("társ")médiumok keményen merítenek is belőle (átvitt értelemben is). Freud nagyon nagy változásokat idézett elő, ez az egyik legsemmitmondóbb közhely, amit valaha hallottam, viszont "az a mekkora nem mindegy", hogy ezt a váltást milyen eszközökkel próbálja megragadni az értelmezői tekintet/tudat. Mindig örültünk (örültem) egy újfajta megközelítésnek - a Freud-elv az újfajta megközelítések halmazába rendelhető, bár, nem győzöm hangsúlyozni, laikusként és laikusan közelítettem hozzá. Ha lenne valami értékelő-szisztémám akkor lazán adnék öt csillagot, vagy más megközelítésben ("számszerűsítsük a számszerűsíthetetlent") tízből mondjuk 8.5-t. A számokkal kifejezhető osztályzatokkal mindig szűkmarkúan bántam, viszont következő olvasás után ráteszek egynéhány tizedet az eredményre.
