Chopin

Chopin néha nagyon is üdítő tud lenni, bár mostanában inkább Mahler zenéjéhez szoktatom fülem. Írnom kell ugyanis egy verseskötetről, és én vállalom, hogy bedőlök a félrevezető címnek: Mahler letöltve. Tehát követem a rókacsapda felé vezető ösvényt: Mahlert hallgatok e-mailezés, onlinefocimenedzserezés, szövegírás, és olykor - halkan - telefonbeszélgetés közben is. De most valahogy a Chopin. Egy krakkói rondó ugyanis bíztatóbb hatásfokon derít jókedvre, mint egy nehéz, kőtömör Mahler-szimfónia, amelyben a játékosságot még csak elvétve fedeztem föl a sulykolt, sötét mondanivaló fölött. (Vagy tévedek.) Egyébként meg a zenelejátszóm sunyin átugorja ezt a kéttételes művet, és máris valahol máshol találom magam - ezzel pedig ugrik a hangulatnak. Hamarosan megtörténik ez az át-tétel, és akkor már nem is lesz kedvem tovább írni. A napi robot mellett egy konferenciára és egy pályázatra is készülök, utóbbira in English. A buszon kortárs regények és múlt századi pszichoanalitikusok között ingázom, szövegileg. Eszembe jut Rilke, aki megfutamodott az analízis elől, meg Kittler, akit ha sikerülne megértenem, vélhetően erősen letompítaná bennem a vágyat, hogy holmi pszichoanalízisről böffentsek valamit - bármennyire mond ez ellent a tudomány moráljának, genealógiájának, és egyebének. Mert a bölcsesség - ha egy időre is, de - visszavet. Fenntartással kezelem Freud, Jung, Ferenczi okosságait, de az ő esetükben legalább rendelkezésemre áll az applikáció lehetősége, hiszen egy letűnt és félremagyarázott divat képviselői ők, ellentétben Kittlerrel, akit még azok is olvasgatnak a telekép mellett/alatt, kikerülve BB mindent át- és belátó szemeit, akik köpködik, unalmasnak/közhelyesnek, stb. vélik. Persze az előbbi gondolatok nem következnek logikusan egymásból, halmozom az ellipsziseket, írásban gondolkodom, és írás közben el-elkalandozom. So it goes.

Együtt-állás

Robotolok. Nincs is rá más szó. Egy pillanat alatt elérek a buszmegállótól a bekötőúton át hazáig - csak arra eszmélek nap mint nap, hogy lassan előbukkan a ház a kertben álló szomorú fűz mögött. Vajon mit csinálhatok ezalatt az öt-hat perc alatt? Soha nem tudom visszaidézni. Jár az agyam, minden máson, csak nem ezen az izzasztó, unalmas munkán, amibe egyre inkább beletanulok és egyúttal belesüppedek. Különböző munkatársak dicsérgetnek meg e-mailen, hogy milyen ügyes vagyok, hogy észrevettem ezt meg azt, "jól van, csak így tovább", de ezektől a momentumoktól legszívesebben szabadulnék. Főleg, hogy folyamatosan áll a bál, a munkafolyamatot impotens szervezők irányítják, a team maga a megtestesült kula. Minden szempontból.
Szóval egyik nap hazafelé egy pillanatra egybefolyott és tér és idő (ahogy mifelénk mondani szokás): a szemafor előtt álltam (sorompó régóta nincs, a sofőrök és a gyalogosok figyelmére és türelmére van bízva az egész), néztem a tovatűnő nikkelkígyót, amely hangtalanul robogott tova Esztergom felé, közben meg ment le a nap, gyéren sütött, csend volt, csupán a volt bakterház előtt parkoló kamionokból kiszűrődő rádióműsort lehetett hallani. Aztán vége is lett a jelenésnek, továbbindultam, hazaértem, ettem, néztem ki a fejemből, stb. Ahogyan már közel fél éve (madre de dios!).

Aztán amikor egybefolyás nincs, akkor csak furcsa véletlenek, együttállások tarkítják az unalmas hétköznapokat. Talán a karma? Mert egyébként miért néztük volna meg pont azt a filmet, amelyben Mahler szól, az a zeneszerző, aki egy verseskötetet inspirált, egy olyan verseskötetet, amely éppen olvasásra vár a polcomon? És mert egyébként miért pont akkor van rajtam az FC Barcelona eltéveszthetetlen címerével tarkított tísört, amikor elsuhan mellettem volt spanyol tanárom (vagy legalábbis úgy véltem, ő az)? Ha vacillált is, a pólóról biztos beugrott neki a néhány évvel ezelőtti szerencsétlenkedés a spanyol nyelvvizsgára készülő fiatalúrról, aki buta, de lelkes volt minden alkalommal, ha éppen nem kínozták különböző álmok és vágyak, azaz amikor rá tudott koncentrálni a földkerekség egyik legdallamosabb, és legerotikusabb nyelvére. Ó, azok az erotikus nyelvek!

...

Vannak rossz napok, és ez egy ilyen. Nem elég, hogy kriptahangulat uralkodik a munkahelyemen, új főnököt kaptunk, és megint csak jóval ebédidő után sikerült rendesen megebédelnem, hazaérve semmi újat nem tudtam hozzábökni a szövegemhez, még a Fradi is bénázik, de nagyon. Ilyen napokon kellene gyakorolnom a saját pszichémbe való elmélyülést, a mantrázást, a türelmet, de leginkább az önmérsékletet, és a nyugalom szobraként kellene klasszikus zenét hallgatnom a fotelemben ülve. Na de ugye ha egyszer adott egy ilyen borús alaphangulat, nehéz kifordulnom önnönmagamból. Jó lenne, ha ezzel a - jelenlegi hangulatomhoz képest igencsak szerény - dühkitöréssel egy csapásra lehiggadnék, de ha adott ez az órák óta húzódó sötét alaptónus, nehéz lesz egyáltalán "egyeneset rúgnom a labdába", vagy tiszta szívvel leírnom azt, hogy 'huh, ennyi, máris jobb'. Felesleges is fokozni, holnap új nap virrad, és a májusi nyár visszahozza majd a derűs pillanatokat, és legfeljebb örömkönnyeket fogok hullatni, amikor megkapom az első negatív feed-backet, érkezzen az akárhonnan.

Álomgondolat

Álmomban nagy nehezen sikerült becsuknom a szél csapkodta ablakot. Ártalmatlan komponensnek tűnik, de azt kéne feltárnom, mit jelenthetett a szél ebben a tudattalan fantáziában. Hiszen a szél felől nézve a jelenetet nem csupán az a megoldás, hogy kizártam valami kellemetlent (ez lenne az egyértelmű referencia), hanem hogy egyúttal a szellőzést is lezártam. Márpedig közeleg a nyár. Poshadt szobában nem fog sikerülni a fokról fokra építkezés, ahogyan poshadt osztályteremben sincs semmi értelme a tanóráknak. Vissza-visszaköszön álmaimban a gimnáziumi korszak - csoportszociológiai álmokat gyártok, amelyekben többnyire én vagyok a hunyó. Bár itt és most csak egy ablakról van (volt) szó. Hegel szerint az írás itt és mostja nem vethető össze a beszéd itt és mostjával: utóbbi félrevezet ("félreolvastat"), előbbi materiálisan is valamiféle igazságot tükröz. Az önreferens, magára mutató, önző, de igaz írás. Pedig az ablak az bezárult, ezt szóban is elmondhatnám, közelebb pedig nem kerülnék semmilyen megoldáshoz. (Egy újabb felesleges kanyar.) Legfeljebb újabb jele annak, hogy álmon és munkán kívül még mindig az írás a téma. Ahogyan most is. A reggeli mantrázás kezd meggyökerezni a daily routineban.

Focimorzsa

A jelenlegi Manchester United a futballtörténelem egyik legtökéletesebben működő gépezete. Nem mintha tegnap a Schalke 04-nek akkora esélye lett volna a Vörös Ördögök ellen a BL-elődöntőben (az első negyedórát leszámítva többnyire kénytelenek voltak aláfeküdni a MU akaratának), de mégis bíztam benne, hogy a híres német küzdőszellem megrángatja majd az oroszlán bajszocskáját. Az a helyzet, hogy nem nagyon lehet mit tenni egy olyan csapat ellen, amelynél egész egyszerűen minden szituációra számos forgatókönyv, minden posztra számos hasonló képességű játékos jut. A MU bedarálja az előtte állót. Nem úgy, mint Guardiola és Messi Barcája, ahol a játékos kreativitás ötvöződik a gyors középpályások mesterségbeli tudásával. A MU robotokból és gépekből áll, nem beszélve egy-két élő ikonról. Giggs egész egyszerűen zseniális, már évekkel ezelőtt szobrot érdemelt volna, holnap pedig elkezdhetik építeni sírboltját a Manchester határában, vagy a stadion kapujában. Nem mintha temetni kéne. Ugyanakkor sajnálom, hogy a másik ágon spanyol "házimeccs" lesz: azt sem tartom kizártnak, hogy a Real valahogy leügyeskedi a pályáról a Barca világsztárjait, aztán behúzza a döntőt is. Sajnos a Schalke elszállt, a visszavágóra suttyomban tizenhárom játékossal kellene kiállniuk. De valószínűleg az is kevés lenne... Bármennyire utálom a Manchestert, el kell ismernem, hogy fenséges focit produkálnak. Egy bizonyos szinten Ferguson minden hátralévő idényében megérdemelne egy nagyobb trófeát. Az elmúlt évek tizenegyeit ismerve fura, de a mostani csapat talán a legjobb: olajozattabbak és erőszakosabbak a játékosok. És még az sem baj, ha egy-két sztár formán kívül van: Rooney-t kisegíti a kis mexikói, Valencia bármikor váltogatja a széleket, hogy a sértődékeny Nani kiszipogja magát a kispadon, ha Scholes éppen eltiltáson van, Fletcher vagy Park mindent megold helyette. Lehetne 12 fős a MU kerete, akkor is ugyanitt lennének - az a zsenialitás győzelme lenne. Így egyelőre marad a technicizált gyönyörkeltés. Alkatrészcsere a következő 5-6 évben nem várható.

Jelenléti idő

A hét végén átlépünk az év második harmadába. Az első harmadra a rámenősebb csapat szerzett vezetést, és a gólnál még videóbírót sem kellett kérni. A pakk a kapuvasat érintve sompolygott be a gólvonal mögé. Az első sorban ülő drukkerek azonban nem verték a plexit, az edző kiabálásán kívül talán csak a játékosok arcáról lehetett volna érzelmeket leolvasni. Mindenki nyugton maradt, hiszen egy harmad az semmi: nem szabad előre inni a medve bőrére. Januárban és talán februárban is vezettem a ledolgozott órákat cellásító táblázatot, hogy pontosan tudjam, mennyi is jár majd jutalomosztáskor. Most, hogy ezt nem teszem, nem vagyok képben. Ez probléma, hiszen a legkisebb motivációt is elvesztettem, már ami az ébredezés pillanataiban történő ön-motiválás lehetőségét illeti. Hiszen beérve az az első, hogy beírom az érkezési időpontot. Érdekes lenne egyszer komolyan belemenni abba, megtérül-e a befektetett az idő ezen a keserű-édes fura munkahelyen. Megér-e szűk nyolcadmilliót egy hónapnyi permanens klaviatúra-kopácsolás? Ha belegondolok abba, hogy reggelente még egyedül is lehetek, és hogy sokkal fontosabbá (értékesebbé!) váltak napjaim kreatív munkával töltött órái, talán igen. Úgy várom a szellemi tevékenykedést, mint anno azt, hogy végre hazaérjek, és a focimenedzser-programot tolhassam a végtelenségig. Talán szerencsésen fordultak át a különböző erők és energiák, hiszen végtére az lenne a cél, hogy örömmel csináljam mindezt. Így meg, hogy egyre csak a kreatívkodásra gondolok, még a munka is örömet szerez lassú elmúlásában.

Fogyaték

Dacára az utóbbi években kezeimből kiadott ilyen-olyan írásművek által okozott örömnek (olykor gyönyörnek), rá kellett ébrednem, hogy bizony hadilábon állok az írással. Sokáig azzal áltattam magam, hogy - a beszéddel, szóbeli kommunikációval, verbális kifejezéssel szemben - az írás az én terepem, lévén itt van idő átgondolni, csócsálni, törölni, majd újraírni a mondanivalót: a megfelelési kényszer legfeljebb váltakozik, de nem permanens. Fura, ahogy az ősi beidegződések kifordulnak, hiszen amennyire vissza kellene fognom magam sokszor a beszéd során, úgy az írás aktusában lenne szükségem minden kapaszkodó elengedésére, és csak írni, írni, írni. Aztán ezek a tervek mindig befulladnak. Ráfoghatnám a munkámra, amelynek semmi köze semmilyen literátori kreatív tevékenységhez, a többórás szünetekre, a lecsökkent alvásidőre, de ez nem lehet mentség. Lehet, hogy valami hiba csúszott olvasás és írás ökonómiájába akkor, amikor ez a számomra még mindig rengeteg kalandot tartogató körforgás elkezdődött. Most azt gondolom, jobban meg kéne válogatni a könyveket, illetve gondosan körbepárnázni az írásra szánt időt. Nem a jobbra, hanem a másra törekszem, hiszen (már) nem vetkőzhetek ki önmagamból. Fogyatékommal együtt kell élnem, és a magam javára kell fordítanom. A dolgok valószínűleg akkor dőlnek majd el, amikor sikerül megzaboláznom felettesem, daimonom, aki folyamatosan változtatja alakját: hol kivillanó kis lámpa, hol belső hang, hol megérzés, hol meg egyszerűen a test reakciója. Nem véletlen, hogy ezt írom a "test reakciója" - a tegnap elkezdett írásfolyamnak ennél a birtokos szerkezetnél kellene kezdődnie, már ami a tematikát illeti. Ha ezt a folyamot egyszer elzárom, akkor azon a másik terepen a helyem. Bő egy óra múlva a buszon pedig a betűtengeren kell hajóznom. Hogy milyen sokszor használom a 'kell' szócskát! Látom, daimonom nem nyugszik...

Az Írás ideje

A reggelek nehezen indulnak. Fáradt vagyok. Kezdenek automatizálódni a mozdulatok. Nem mindennap érek haza fáradtan, de az elalvás nem várat magára sokáig, ez viszont árulkodó jel. Elárul egyet s mást, hogy az olvasással szemben kevesebb időt fordítok írásra. Csak néhány nap telt el az utolsó írásmű (egy recenzió) befejezése óta, de már aggódom. Mert az íráshoz idő kell. Időm pedig nincsen elég. Az Írás idejét összeszorítják a másfajta idők, a betűk eldőlnek és elalszanak, az íróeszközök beporosodnak a polcon, a klaviatúrán beragadnak a gombok. Vetítés folyik, bámulom a monitort. Alakok cikáznak az egyik sarokból a másikba, foltok villannak fel, néha egy-egy zörej a környékről, talán a fal mögül. Az Írás idejéhez stabil oldalfekvésbe kell helyeznem magam, egy tárgyra kell fókuszálnom, míg az el nem homályosodik. Ekkor hozhatom létre az első betűt, mindegy milyen formán: toll kanyarintásával, billentyű lenyomásával, kifújt cigifüsttel. Mivel utóbbi nélkülöz mindenfajta modern technikai apparátust, már ha a testet nem tekintjük modern szerkezetnek, olyan szavak jutnának eszembe, ha mégis megtörténne ez a mozzanat, hogy: idealizmus, dohánytermesztő, kátrány, szurok, meg Derrida. Derrida mindig eszembe jut, ha a buszon rejtvényfejtő embereket látok. Hiszen ők írnak is, meg kódot is fejtenek. Így a megfejtés illúziója közepette pakolják bele a busz rángásától zaklatott betűiket a kis cellákba, zárják rájuk a rejtvényújság füzetét, majd csúsztatják vissza táskájukba, amikor felállnak helyükről, hogy jelezzenek. Ha a sofőr nem nyitja ki az ajtót, visszaülnek, és meghalnak. Én nem akarok meghalni, ezért utolsó erőfeszítéseimmel teret adok az írásnak, az Írás idejének. Szétbontom a határokat, és ha kell, az automatikus íráshoz folyamodom, hogy gyakoroljak. Említettem már, hogy reggelente, ébredés után mostanában automatizálódnak a mozdulataim?

Kényszer Nagyúr

Annyi, de annyi minden történt azóta, hogy utoljára írtam Neked, Kedves Naplóm - kezdődne a bejegyzés egy napló lapján, valamikor néhány évtizeddel ezelőtt, egy pár évvel fiatalabb naplóíró tollából. De a helyzet végülis hasonló. (Annyi, de annyi minden történt, stb.) Napok és hetek óta gyülemlik bennem a feszültség, hogy valamit végre írjak ide, ebbe a blogba (bele), ha már elkezdtem valamikor, mert az események bizony itt sorjáznak körülöttem, arra várva, hogy szavakká-mondatokká kanyarogjanak némi fiktív máz leöntését követően. Rövid leszek: csinovnyik vagyok. Újból. Immár három hete dolgozom egy biztosítási társaságnál, és ezt most nyugodt szívvel írhatom le, hiszen bejelentett munkahely lévén nem fenyeget semmilyen végrehajtó bizottság, amely esetleg azt olvashatná a fejemre, hogy lopok az adófizetők pénzéből, és ezzel károsítom az államot. Éppen ellenkezőleg: fizetésemből adót vonnak, így gyarapítok, még ha nem is tudom biztosan, merre, melyik minisztériumba, melyik project költségvetési listájára, melyik bukszába is gurulnak bele gyötrelemmel és kínnal megkeresett adóforintjaim. A napi robot mindamellett megalkuvásra, pontosságra, türelemre késztet és kényszerít: sorokban mérem a naponta megírandó penzumot, ún. utazókönyvekkel keretezem a munkanapokat, ún. elalvás-előtti-könyvvel térek nyugovóra, ún. vonatozókönyvvel próbálom kibekkelni a Budapest-Szeged, illetőleg Szeged-Budapest útvonalat immár nikotin nélkül, mert a Magyar Államvasutak suttyomban leszerelte a hamutálakat, letépte a dohányzóhelyeket kijelölő matricákat a kupékból, és felvértezte kalauzait némi extra büntetőcsekkel, ha netán valakinek mégis... De nem. Nekem sem. És a budapesti megállókban sem, mert már ott sem. Dohánymentes mindennapokat élek, legalábbis részben, mert a munkahelyen másfél óránként pöfékelek, itthon meg - mint régen is - gyakorta, permanensen, kis szünetekkel. Egyébként hihetetlenül élvezem a napi ritmust, igaz, be kell osztanom a perceket, mert olvasnivalóim mellett, amelyek nem csupán szórakozásból kerülnek a szemeim elé, komolyabb feladatokkal is foglalkozom, úgy mint recenzióírás és korrektúrázás. Szusszanni nincs időm, csak hétvégén, kedvenc társaságomban, Vele. (Hoppá, talán Safranski könyvének köszönhető ez a szentimentális kódolás?) Most sem feltétlenül az lenne a legfontosabb, hogy blogoljak, de ugye már itt volt az ideje. Lassan úgyis felpörgök, legutóbbi félstabil munkahelyemen is kb. egy hónapot vett igénybe az akklimatizálódás nyögvenyelős folyamata. Ettől most egy hétre vagyok.