Annyi, de annyi minden történt azóta, hogy utoljára írtam Neked, Kedves Naplóm - kezdődne a bejegyzés egy napló lapján, valamikor néhány évtizeddel ezelőtt, egy pár évvel fiatalabb naplóíró tollából. De a helyzet végülis hasonló. (Annyi, de annyi minden történt, stb.) Napok és hetek óta gyülemlik bennem a feszültség, hogy valamit végre írjak ide, ebbe a blogba (bele), ha már elkezdtem valamikor, mert az események bizony itt sorjáznak körülöttem, arra várva, hogy szavakká-mondatokká kanyarogjanak némi fiktív máz leöntését követően. Rövid leszek: csinovnyik vagyok. Újból. Immár három hete dolgozom egy biztosítási társaságnál, és ezt most nyugodt szívvel írhatom le, hiszen bejelentett munkahely lévén nem fenyeget semmilyen végrehajtó bizottság, amely esetleg azt olvashatná a fejemre, hogy lopok az adófizetők pénzéből, és ezzel károsítom az államot. Éppen ellenkezőleg: fizetésemből adót vonnak, így gyarapítok, még ha nem is tudom biztosan, merre, melyik minisztériumba, melyik project költségvetési listájára, melyik bukszába is gurulnak bele gyötrelemmel és kínnal megkeresett adóforintjaim. A napi robot mindamellett megalkuvásra, pontosságra, türelemre késztet és kényszerít: sorokban mérem a naponta megírandó penzumot, ún. utazókönyvekkel keretezem a munkanapokat, ún. elalvás-előtti-könyvvel térek nyugovóra, ún. vonatozókönyvvel próbálom kibekkelni a Budapest-Szeged, illetőleg Szeged-Budapest útvonalat immár nikotin nélkül, mert a Magyar Államvasutak suttyomban leszerelte a hamutálakat, letépte a dohányzóhelyeket kijelölő matricákat a kupékból, és felvértezte kalauzait némi extra büntetőcsekkel, ha netán valakinek mégis... De nem. Nekem sem. És a budapesti megállókban sem, mert már ott sem. Dohánymentes mindennapokat élek, legalábbis részben, mert a munkahelyen másfél óránként pöfékelek, itthon meg - mint régen is - gyakorta, permanensen, kis szünetekkel. Egyébként hihetetlenül élvezem a napi ritmust, igaz, be kell osztanom a perceket, mert olvasnivalóim mellett, amelyek nem csupán szórakozásból kerülnek a szemeim elé, komolyabb feladatokkal is foglalkozom, úgy mint recenzióírás és korrektúrázás. Szusszanni nincs időm, csak hétvégén, kedvenc társaságomban, Vele. (Hoppá, talán Safranski könyvének köszönhető ez a szentimentális kódolás?) Most sem feltétlenül az lenne a legfontosabb, hogy blogoljak, de ugye már itt volt az ideje. Lassan úgyis felpörgök, legutóbbi félstabil munkahelyemen is kb. egy hónapot vett igénybe az akklimatizálódás nyögvenyelős folyamata. Ettől most egy hétre vagyok.
