Álomgondolat

Álmomban nagy nehezen sikerült becsuknom a szél csapkodta ablakot. Ártalmatlan komponensnek tűnik, de azt kéne feltárnom, mit jelenthetett a szél ebben a tudattalan fantáziában. Hiszen a szél felől nézve a jelenetet nem csupán az a megoldás, hogy kizártam valami kellemetlent (ez lenne az egyértelmű referencia), hanem hogy egyúttal a szellőzést is lezártam. Márpedig közeleg a nyár. Poshadt szobában nem fog sikerülni a fokról fokra építkezés, ahogyan poshadt osztályteremben sincs semmi értelme a tanóráknak. Vissza-visszaköszön álmaimban a gimnáziumi korszak - csoportszociológiai álmokat gyártok, amelyekben többnyire én vagyok a hunyó. Bár itt és most csak egy ablakról van (volt) szó. Hegel szerint az írás itt és mostja nem vethető össze a beszéd itt és mostjával: utóbbi félrevezet ("félreolvastat"), előbbi materiálisan is valamiféle igazságot tükröz. Az önreferens, magára mutató, önző, de igaz írás. Pedig az ablak az bezárult, ezt szóban is elmondhatnám, közelebb pedig nem kerülnék semmilyen megoldáshoz. (Egy újabb felesleges kanyar.) Legfeljebb újabb jele annak, hogy álmon és munkán kívül még mindig az írás a téma. Ahogyan most is. A reggeli mantrázás kezd meggyökerezni a daily routineban.

Focimorzsa

A jelenlegi Manchester United a futballtörténelem egyik legtökéletesebben működő gépezete. Nem mintha tegnap a Schalke 04-nek akkora esélye lett volna a Vörös Ördögök ellen a BL-elődöntőben (az első negyedórát leszámítva többnyire kénytelenek voltak aláfeküdni a MU akaratának), de mégis bíztam benne, hogy a híres német küzdőszellem megrángatja majd az oroszlán bajszocskáját. Az a helyzet, hogy nem nagyon lehet mit tenni egy olyan csapat ellen, amelynél egész egyszerűen minden szituációra számos forgatókönyv, minden posztra számos hasonló képességű játékos jut. A MU bedarálja az előtte állót. Nem úgy, mint Guardiola és Messi Barcája, ahol a játékos kreativitás ötvöződik a gyors középpályások mesterségbeli tudásával. A MU robotokból és gépekből áll, nem beszélve egy-két élő ikonról. Giggs egész egyszerűen zseniális, már évekkel ezelőtt szobrot érdemelt volna, holnap pedig elkezdhetik építeni sírboltját a Manchester határában, vagy a stadion kapujában. Nem mintha temetni kéne. Ugyanakkor sajnálom, hogy a másik ágon spanyol "házimeccs" lesz: azt sem tartom kizártnak, hogy a Real valahogy leügyeskedi a pályáról a Barca világsztárjait, aztán behúzza a döntőt is. Sajnos a Schalke elszállt, a visszavágóra suttyomban tizenhárom játékossal kellene kiállniuk. De valószínűleg az is kevés lenne... Bármennyire utálom a Manchestert, el kell ismernem, hogy fenséges focit produkálnak. Egy bizonyos szinten Ferguson minden hátralévő idényében megérdemelne egy nagyobb trófeát. Az elmúlt évek tizenegyeit ismerve fura, de a mostani csapat talán a legjobb: olajozattabbak és erőszakosabbak a játékosok. És még az sem baj, ha egy-két sztár formán kívül van: Rooney-t kisegíti a kis mexikói, Valencia bármikor váltogatja a széleket, hogy a sértődékeny Nani kiszipogja magát a kispadon, ha Scholes éppen eltiltáson van, Fletcher vagy Park mindent megold helyette. Lehetne 12 fős a MU kerete, akkor is ugyanitt lennének - az a zsenialitás győzelme lenne. Így egyelőre marad a technicizált gyönyörkeltés. Alkatrészcsere a következő 5-6 évben nem várható.

Jelenléti idő

A hét végén átlépünk az év második harmadába. Az első harmadra a rámenősebb csapat szerzett vezetést, és a gólnál még videóbírót sem kellett kérni. A pakk a kapuvasat érintve sompolygott be a gólvonal mögé. Az első sorban ülő drukkerek azonban nem verték a plexit, az edző kiabálásán kívül talán csak a játékosok arcáról lehetett volna érzelmeket leolvasni. Mindenki nyugton maradt, hiszen egy harmad az semmi: nem szabad előre inni a medve bőrére. Januárban és talán februárban is vezettem a ledolgozott órákat cellásító táblázatot, hogy pontosan tudjam, mennyi is jár majd jutalomosztáskor. Most, hogy ezt nem teszem, nem vagyok képben. Ez probléma, hiszen a legkisebb motivációt is elvesztettem, már ami az ébredezés pillanataiban történő ön-motiválás lehetőségét illeti. Hiszen beérve az az első, hogy beírom az érkezési időpontot. Érdekes lenne egyszer komolyan belemenni abba, megtérül-e a befektetett az idő ezen a keserű-édes fura munkahelyen. Megér-e szűk nyolcadmilliót egy hónapnyi permanens klaviatúra-kopácsolás? Ha belegondolok abba, hogy reggelente még egyedül is lehetek, és hogy sokkal fontosabbá (értékesebbé!) váltak napjaim kreatív munkával töltött órái, talán igen. Úgy várom a szellemi tevékenykedést, mint anno azt, hogy végre hazaérjek, és a focimenedzser-programot tolhassam a végtelenségig. Talán szerencsésen fordultak át a különböző erők és energiák, hiszen végtére az lenne a cél, hogy örömmel csináljam mindezt. Így meg, hogy egyre csak a kreatívkodásra gondolok, még a munka is örömet szerez lassú elmúlásában.

Fogyaték

Dacára az utóbbi években kezeimből kiadott ilyen-olyan írásművek által okozott örömnek (olykor gyönyörnek), rá kellett ébrednem, hogy bizony hadilábon állok az írással. Sokáig azzal áltattam magam, hogy - a beszéddel, szóbeli kommunikációval, verbális kifejezéssel szemben - az írás az én terepem, lévén itt van idő átgondolni, csócsálni, törölni, majd újraírni a mondanivalót: a megfelelési kényszer legfeljebb váltakozik, de nem permanens. Fura, ahogy az ősi beidegződések kifordulnak, hiszen amennyire vissza kellene fognom magam sokszor a beszéd során, úgy az írás aktusában lenne szükségem minden kapaszkodó elengedésére, és csak írni, írni, írni. Aztán ezek a tervek mindig befulladnak. Ráfoghatnám a munkámra, amelynek semmi köze semmilyen literátori kreatív tevékenységhez, a többórás szünetekre, a lecsökkent alvásidőre, de ez nem lehet mentség. Lehet, hogy valami hiba csúszott olvasás és írás ökonómiájába akkor, amikor ez a számomra még mindig rengeteg kalandot tartogató körforgás elkezdődött. Most azt gondolom, jobban meg kéne válogatni a könyveket, illetve gondosan körbepárnázni az írásra szánt időt. Nem a jobbra, hanem a másra törekszem, hiszen (már) nem vetkőzhetek ki önmagamból. Fogyatékommal együtt kell élnem, és a magam javára kell fordítanom. A dolgok valószínűleg akkor dőlnek majd el, amikor sikerül megzaboláznom felettesem, daimonom, aki folyamatosan változtatja alakját: hol kivillanó kis lámpa, hol belső hang, hol megérzés, hol meg egyszerűen a test reakciója. Nem véletlen, hogy ezt írom a "test reakciója" - a tegnap elkezdett írásfolyamnak ennél a birtokos szerkezetnél kellene kezdődnie, már ami a tematikát illeti. Ha ezt a folyamot egyszer elzárom, akkor azon a másik terepen a helyem. Bő egy óra múlva a buszon pedig a betűtengeren kell hajóznom. Hogy milyen sokszor használom a 'kell' szócskát! Látom, daimonom nem nyugszik...

Az Írás ideje

A reggelek nehezen indulnak. Fáradt vagyok. Kezdenek automatizálódni a mozdulatok. Nem mindennap érek haza fáradtan, de az elalvás nem várat magára sokáig, ez viszont árulkodó jel. Elárul egyet s mást, hogy az olvasással szemben kevesebb időt fordítok írásra. Csak néhány nap telt el az utolsó írásmű (egy recenzió) befejezése óta, de már aggódom. Mert az íráshoz idő kell. Időm pedig nincsen elég. Az Írás idejét összeszorítják a másfajta idők, a betűk eldőlnek és elalszanak, az íróeszközök beporosodnak a polcon, a klaviatúrán beragadnak a gombok. Vetítés folyik, bámulom a monitort. Alakok cikáznak az egyik sarokból a másikba, foltok villannak fel, néha egy-egy zörej a környékről, talán a fal mögül. Az Írás idejéhez stabil oldalfekvésbe kell helyeznem magam, egy tárgyra kell fókuszálnom, míg az el nem homályosodik. Ekkor hozhatom létre az első betűt, mindegy milyen formán: toll kanyarintásával, billentyű lenyomásával, kifújt cigifüsttel. Mivel utóbbi nélkülöz mindenfajta modern technikai apparátust, már ha a testet nem tekintjük modern szerkezetnek, olyan szavak jutnának eszembe, ha mégis megtörténne ez a mozzanat, hogy: idealizmus, dohánytermesztő, kátrány, szurok, meg Derrida. Derrida mindig eszembe jut, ha a buszon rejtvényfejtő embereket látok. Hiszen ők írnak is, meg kódot is fejtenek. Így a megfejtés illúziója közepette pakolják bele a busz rángásától zaklatott betűiket a kis cellákba, zárják rájuk a rejtvényújság füzetét, majd csúsztatják vissza táskájukba, amikor felállnak helyükről, hogy jelezzenek. Ha a sofőr nem nyitja ki az ajtót, visszaülnek, és meghalnak. Én nem akarok meghalni, ezért utolsó erőfeszítéseimmel teret adok az írásnak, az Írás idejének. Szétbontom a határokat, és ha kell, az automatikus íráshoz folyamodom, hogy gyakoroljak. Említettem már, hogy reggelente, ébredés után mostanában automatizálódnak a mozdulataim?