Álmomban nagy nehezen sikerült becsuknom a szél csapkodta ablakot. Ártalmatlan komponensnek tűnik, de azt kéne feltárnom, mit jelenthetett a szél ebben a tudattalan fantáziában. Hiszen a szél felől nézve a jelenetet nem csupán az a megoldás, hogy kizártam valami kellemetlent (ez lenne az egyértelmű referencia), hanem hogy egyúttal a szellőzést is lezártam. Márpedig közeleg a nyár. Poshadt szobában nem fog sikerülni a fokról fokra építkezés, ahogyan poshadt osztályteremben sincs semmi értelme a tanóráknak. Vissza-visszaköszön álmaimban a gimnáziumi korszak - csoportszociológiai álmokat gyártok, amelyekben többnyire én vagyok a hunyó. Bár itt és most csak egy ablakról van (volt) szó. Hegel szerint az írás itt és mostja nem vethető össze a beszéd itt és mostjával: utóbbi félrevezet ("félreolvastat"), előbbi materiálisan is valamiféle igazságot tükröz. Az önreferens, magára mutató, önző, de igaz írás. Pedig az ablak az bezárult, ezt szóban is elmondhatnám, közelebb pedig nem kerülnék semmilyen megoldáshoz. (Egy újabb felesleges kanyar.) Legfeljebb újabb jele annak, hogy álmon és munkán kívül még mindig az írás a téma. Ahogyan most is. A reggeli mantrázás kezd meggyökerezni a daily routineban.
No comments:
Post a Comment