A reggelek nehezen indulnak. Fáradt vagyok. Kezdenek automatizálódni a mozdulatok. Nem mindennap érek haza fáradtan, de az elalvás nem várat magára sokáig, ez viszont árulkodó jel. Elárul egyet s mást, hogy az olvasással szemben kevesebb időt fordítok írásra. Csak néhány nap telt el az utolsó írásmű (egy recenzió) befejezése óta, de már aggódom. Mert az íráshoz idő kell. Időm pedig nincsen elég. Az Írás idejét összeszorítják a másfajta idők, a betűk eldőlnek és elalszanak, az íróeszközök beporosodnak a polcon, a klaviatúrán beragadnak a gombok. Vetítés folyik, bámulom a monitort. Alakok cikáznak az egyik sarokból a másikba, foltok villannak fel, néha egy-egy zörej a környékről, talán a fal mögül. Az Írás idejéhez stabil oldalfekvésbe kell helyeznem magam, egy tárgyra kell fókuszálnom, míg az el nem homályosodik. Ekkor hozhatom létre az első betűt, mindegy milyen formán: toll kanyarintásával, billentyű lenyomásával, kifújt cigifüsttel. Mivel utóbbi nélkülöz mindenfajta modern technikai apparátust, már ha a testet nem tekintjük modern szerkezetnek, olyan szavak jutnának eszembe, ha mégis megtörténne ez a mozzanat, hogy: idealizmus, dohánytermesztő, kátrány, szurok, meg Derrida. Derrida mindig eszembe jut, ha a buszon rejtvényfejtő embereket látok. Hiszen ők írnak is, meg kódot is fejtenek. Így a megfejtés illúziója közepette pakolják bele a busz rángásától zaklatott betűiket a kis cellákba, zárják rájuk a rejtvényújság füzetét, majd csúsztatják vissza táskájukba, amikor felállnak helyükről, hogy jelezzenek. Ha a sofőr nem nyitja ki az ajtót, visszaülnek, és meghalnak. Én nem akarok meghalni, ezért utolsó erőfeszítéseimmel teret adok az írásnak, az Írás idejének. Szétbontom a határokat, és ha kell, az automatikus íráshoz folyamodom, hogy gyakoroljak. Említettem már, hogy reggelente, ébredés után mostanában automatizálódnak a mozdulataim?
No comments:
Post a Comment