Fogyaték

Dacára az utóbbi években kezeimből kiadott ilyen-olyan írásművek által okozott örömnek (olykor gyönyörnek), rá kellett ébrednem, hogy bizony hadilábon állok az írással. Sokáig azzal áltattam magam, hogy - a beszéddel, szóbeli kommunikációval, verbális kifejezéssel szemben - az írás az én terepem, lévén itt van idő átgondolni, csócsálni, törölni, majd újraírni a mondanivalót: a megfelelési kényszer legfeljebb váltakozik, de nem permanens. Fura, ahogy az ősi beidegződések kifordulnak, hiszen amennyire vissza kellene fognom magam sokszor a beszéd során, úgy az írás aktusában lenne szükségem minden kapaszkodó elengedésére, és csak írni, írni, írni. Aztán ezek a tervek mindig befulladnak. Ráfoghatnám a munkámra, amelynek semmi köze semmilyen literátori kreatív tevékenységhez, a többórás szünetekre, a lecsökkent alvásidőre, de ez nem lehet mentség. Lehet, hogy valami hiba csúszott olvasás és írás ökonómiájába akkor, amikor ez a számomra még mindig rengeteg kalandot tartogató körforgás elkezdődött. Most azt gondolom, jobban meg kéne válogatni a könyveket, illetve gondosan körbepárnázni az írásra szánt időt. Nem a jobbra, hanem a másra törekszem, hiszen (már) nem vetkőzhetek ki önmagamból. Fogyatékommal együtt kell élnem, és a magam javára kell fordítanom. A dolgok valószínűleg akkor dőlnek majd el, amikor sikerül megzaboláznom felettesem, daimonom, aki folyamatosan változtatja alakját: hol kivillanó kis lámpa, hol belső hang, hol megérzés, hol meg egyszerűen a test reakciója. Nem véletlen, hogy ezt írom a "test reakciója" - a tegnap elkezdett írásfolyamnak ennél a birtokos szerkezetnél kellene kezdődnie, már ami a tematikát illeti. Ha ezt a folyamot egyszer elzárom, akkor azon a másik terepen a helyem. Bő egy óra múlva a buszon pedig a betűtengeren kell hajóznom. Hogy milyen sokszor használom a 'kell' szócskát! Látom, daimonom nem nyugszik...