A hét végén átlépünk az év második harmadába. Az első harmadra a rámenősebb csapat szerzett vezetést, és a gólnál még videóbírót sem kellett kérni. A pakk a kapuvasat érintve sompolygott be a gólvonal mögé. Az első sorban ülő drukkerek azonban nem verték a plexit, az edző kiabálásán kívül talán csak a játékosok arcáról lehetett volna érzelmeket leolvasni. Mindenki nyugton maradt, hiszen egy harmad az semmi: nem szabad előre inni a medve bőrére. Januárban és talán februárban is vezettem a ledolgozott órákat cellásító táblázatot, hogy pontosan tudjam, mennyi is jár majd jutalomosztáskor. Most, hogy ezt nem teszem, nem vagyok képben. Ez probléma, hiszen a legkisebb motivációt is elvesztettem, már ami az ébredezés pillanataiban történő ön-motiválás lehetőségét illeti. Hiszen beérve az az első, hogy beírom az érkezési időpontot. Érdekes lenne egyszer komolyan belemenni abba, megtérül-e a befektetett az idő ezen a keserű-édes fura munkahelyen. Megér-e szűk nyolcadmilliót egy hónapnyi permanens klaviatúra-kopácsolás? Ha belegondolok abba, hogy reggelente még egyedül is lehetek, és hogy sokkal fontosabbá (értékesebbé!) váltak napjaim kreatív munkával töltött órái, talán igen. Úgy várom a szellemi tevékenykedést, mint anno azt, hogy végre hazaérjek, és a focimenedzser-programot tolhassam a végtelenségig. Talán szerencsésen fordultak át a különböző erők és energiák, hiszen végtére az lenne a cél, hogy örömmel csináljam mindezt. Így meg, hogy egyre csak a kreatívkodásra gondolok, még a munka is örömet szerez lassú elmúlásában.
No comments:
Post a Comment