Chopin

Chopin néha nagyon is üdítő tud lenni, bár mostanában inkább Mahler zenéjéhez szoktatom fülem. Írnom kell ugyanis egy verseskötetről, és én vállalom, hogy bedőlök a félrevezető címnek: Mahler letöltve. Tehát követem a rókacsapda felé vezető ösvényt: Mahlert hallgatok e-mailezés, onlinefocimenedzserezés, szövegírás, és olykor - halkan - telefonbeszélgetés közben is. De most valahogy a Chopin. Egy krakkói rondó ugyanis bíztatóbb hatásfokon derít jókedvre, mint egy nehéz, kőtömör Mahler-szimfónia, amelyben a játékosságot még csak elvétve fedeztem föl a sulykolt, sötét mondanivaló fölött. (Vagy tévedek.) Egyébként meg a zenelejátszóm sunyin átugorja ezt a kéttételes művet, és máris valahol máshol találom magam - ezzel pedig ugrik a hangulatnak. Hamarosan megtörténik ez az át-tétel, és akkor már nem is lesz kedvem tovább írni. A napi robot mellett egy konferenciára és egy pályázatra is készülök, utóbbira in English. A buszon kortárs regények és múlt századi pszichoanalitikusok között ingázom, szövegileg. Eszembe jut Rilke, aki megfutamodott az analízis elől, meg Kittler, akit ha sikerülne megértenem, vélhetően erősen letompítaná bennem a vágyat, hogy holmi pszichoanalízisről böffentsek valamit - bármennyire mond ez ellent a tudomány moráljának, genealógiájának, és egyebének. Mert a bölcsesség - ha egy időre is, de - visszavet. Fenntartással kezelem Freud, Jung, Ferenczi okosságait, de az ő esetükben legalább rendelkezésemre áll az applikáció lehetősége, hiszen egy letűnt és félremagyarázott divat képviselői ők, ellentétben Kittlerrel, akit még azok is olvasgatnak a telekép mellett/alatt, kikerülve BB mindent át- és belátó szemeit, akik köpködik, unalmasnak/közhelyesnek, stb. vélik. Persze az előbbi gondolatok nem következnek logikusan egymásból, halmozom az ellipsziseket, írásban gondolkodom, és írás közben el-elkalandozom. So it goes.