Semmibe tartani (két felvonásban)

(1.) Hűvös van a szobában, de az ablakon kitekintve megszűnik a kényelmetlen érzés. Egy télen lekopaszodott fa ágait fújja a tavaszi szél. Az egyik pillanatban egy megfeszülő combizomra fókuszál rá a kamera a tévében, a másik pillanatban pedig már katonásan vonuló csontsovány modelleket bámulunk, miközben 21. századi gépzene szól, pedig még az előző században vagyunk. Még nem raktuk le teljesen az iskolatáskát. Gondolatban még a feleletekre, a testnevelésórákra, témazárókra gondolunk, agyunk tele felesleges információkkal. Nehéz kiüríteni a szennyest. Pedig megvan a késztetés, hogy a friss élményeken rágjuk át magunkat, mégis mindig kémiai kísérletek, földrajzi adatok, évszámok vonulnak el lelki szemeink előtt - és nem csak lelki szemeink előtt. A hosszú szakállban az a jó, hogy bele lehet túrni. Ez a legegyszerűbb megoldás, ha már attól félsz, hogy a körülötted ülők is az unalmadon szórakoznak. Szóval állandóan ülőpozíciót kell váltani, négyzeteket kell rajzolgatni a jegyzetfüzetbe a láthatatlan átlókkal, mag hümmögni halkan, esetleg dudorászni egy 90-es évekbeli slágert, csendben, éppen csak, gondolatban. Így könnyedén elrepül az idő, pedig nem kéne elröppennie. Jóságos ég, hányszor akartam megállítani az időt ott, a József Attila-lakótelep egy félreeső zugában! Miután kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, végignéztem az ágytámaszként használt könyvek gerincét, és konstatáltam, hogy jó helyen vagyok. Claire Kenneth helyett Foucault, Berkesi András helyett ókori történeti szöveggyűjtemények, Kolozsvári Grandpierre Emil helyett Romsics Ignác. Micsoda metonímiák! Nos, fotókkal nem tudom bizonyítani, de ezek a cserék igenis megtörténtek - valamikor a 2000-es évek hajnalán. Meghatározó pillanatok voltak, ha másért nem is, azért, hogy évekkel később jó legyen rájuk visszagondolni, mint valami misztikus megvilágosodás sarokköveire, a kezdet végére, vagy a vég kezdetére. Teljesen önkéntelenül jutott eszembe a mai nap folyamán az a komplex jelenlétstádium, amit többször megéltem ott, nagyon messze a lakóhelyemtől (amiből persze végeláthatatlan konfliktusok származtak - legalábbis egy ideig). Jó lenne visszakeresni, hogy miért is. Talán azért, mert jó volt a semmibe tartani. Ugye, kedves Trivulzió, elszakíthatatlan jóbarátom? Belerángattál, aztán pofára ejtettél, ahogy kell. Űrszemétként keringek a Föld körül, de ez, ah másért nem, azért jó, mert rálátok az egészre, kapok egy nagyobbfajta fókuszt, azaz van miről elmerengeni, van min ellamentálni. (És akkor itt, a szöveg számtani közepén, lemegy a szkriptor sörért, hogy mélabúsan végigbattyogva a sötét, kivilágítatlan utcán, rendbe jöjjön gondolataival, és meghányja-vesse a továbbiakat.) Forog, forog az agyag, ki tudja, hol áll meg. Kiformálódott-e valami ott Kispest határában circa 2003? Ha ki is formálódott, mára eltörött. Nem mintha annyira bánnám, legfeljebb egy kis tüske maradt, amit úgysem tudok soha kipiszkálni a bőröm alól.

(2.) Na akkor ugorjunk egy jó nagyot! Könyvgerincek, mikrofilmek, munkával elmúló órák, kérőlapok, kényszeredett mosolyok az ötödik emeleti központi katalógustérben, elbaszódott agyagmonstrumok, vizsgacetlik a lakásban, zsizsikek, különféle szárnyas állatkák, szétbogozhatatlan kulcscsomók, szamárfüles papírok, rengeteg felesleges irat és akta a legfelső fiókban, vissza nem szolgáltatott kölcsönkönyvek, használhatatlan huzalok és drótok, kiégett villanykörték, lejárt elemek és előfizetések, pedánsan összerendezett periodikák a saját publikációimmal, mosatlan edények, télire bekészített elemózsiák a fagyasztóban, használt alsók a szennyesben, elszáradt virágok a terasz pepita kövein, egy karcolás a billentyűzet A gombján a tavalyi műtét miatt (pedig odafigyelek!), kimondatlan szavak, némi elfojtás a még tolerálható mennyiségben, feljegyzések a naptárban, foltok a függönyön, számlák az íróasztalon, mindenhol betűk és számok, mindenhol számok és betűk, néha egy-egy lélegzet, vagy valami emberi momentum. Listák, katalógusok, archívumok, feljegyzések, cetlik, vázlatok, skiccek - mindenhol a lakásban. A lakás egy nagy cetli, rovátkákkal. Messze vagyok már a József Attila-lakóteleptől, nincsenek dinnyehéjak, sem Szinva-patak, legfeljebb egy vonat, ami utánad visz.

Törött jég

Még végigsimogatta egyszer a jégtörő masinát, mielőtt eltette volna a dobozba, a dobozt pedig a szekrénybe, ami a már soha nem használatos dolgokat rejtette. Közel fél évszázaddal azelőtt irigykedve nézte a pult sarkán álló gépet, majd legalább akkora izgalommal nézte a megfeszülő felkart, amelynek izmai felgyűrődtek, és furcsa púpokba rendeződtek, miközben az ujjak összeszorították a gépet elindító kart. Imre egy fekete műanyag csöbörből öntötte bele a jégtörőgépbe a szabályos kockákra vágott jeget, majd meghúzta a kart, és a gép csörögve-csattogva leaprította az alapanyagot a mojito nevű koktélhoz, amelynek specialitása éppen az apró szilánkokra törött jégben rejlik. Hiszen a szirup, az alkohol, a felöntéshez használt üdítőital, illetve a mentalevél csakis a jég atomibb egységeivel találhatja meg az összhangot - kockajéggel az egész nem működik, legfeljebb csak a részletek. Aztán az is eszébe jutott, amikor először hívta meg munkatársait egy igazi kerti partira, ahol aztán tényleg mindenki ott volt: még a nyugállományba helyezett professzorok is benéztek egy félórára, de az ifjú tanoncok is boldogan vették tudomásul, hogy részei egy körnek. Legalábbis papíron, egy kerti parti erejéig. Legalábbis egyszer. Végigmutogatta munkatársainak a hivalkodónak nem nevezhető, de nagy belterekkel rendelkező házat, külön kitérve a könyvtár becsesebb darabjaira, a falakon függő fényképek közül azokra, amelyeknél véletlenül működött mindenfajta digitális beállítás és cirkumfikszum, majd levitte őket a pincébe is, ahol nője kerámiamonstrumai álltak, s vártak arra, hogy valaki napfényre hozza őket. Mindenki elragadtatottan tapsikolt, de ez az olyannyira félreértelmezhető momentum akkor nem kavarta fel benne a port, nem mosta össze emlékeit, vészterhes gondolatait, és megvalósulatlan vágyait - önfeledten nevetett még akkor is, amikor egy munkatársa véletlenül leverte a polc szélén álló kis tárgyat. Ezt én csináltam, szóval nem vesztettünk semmit, szólt, és már öblítettek is az újabb felessel, mindenki nevetett, kivillantak a fogsorok, és így az ínyre tapadt ételdarabkák is. Megállt az idő. Egy percre a felhők is abbahagyták végtelen vonulásokat, a madarak kiterjesztett szárnnyal imbolyogtak a légben, a grillezett húsból szabályos függőleges csíkban szállt fel a füst - vonalzót lehetett volna mellé tenni. Aztán nekikezdett a koktél elkészítésének. Először a jeget darálta le. Majd beleöntötte a ledarált jeget az előkészített poharakba. Aztán szélvészgyorsan beleöntötte a poharakba a fehérrumot, majd a tonikot, majd a szirupot. Majd ezt követően néhány mentalevelet tépett a pulton lévő növényről, és beleszórta őket az örvénylő italokba. Végül felkavarta az italokat, és kiosztotta ezeket a vendégeknek. Majd - suttyomban, már-már alattomosan, mikor már senki nem nézett oda - végigsimította a jégtörőt, amit első komolyabb fizetéséből vett. Akkor arra várt, hogy ez a pillanat megtörténjen, de abban a pillanatban már kódolva volt a mostani pillanat, azaz annak belátása, hogy a gép ebben a konyhában már soha többé nem fogja törni a jeget, ebben a lakásban már soha nem lesznek vendégek, ételmaradékokon pedig legfeljebb a kukában fog megcsillanni a bágyadt napfény, és nem ínyeken. A hangos, önfeledt szavakat felváltja a rezignáltság, a dobozok pedig sokévi elfeledettség után az unokák kezei közt fognak átvándorolni, amikor már nem lesz miért is hogyan. Csak a jégtörőgép finom felülete lesz, meg a belegravírozott felirat, meg - remélhetőleg - annak emléknyoma, hogy ez a monstrum igenis ott állt a konyhai pulton éveken, évtizedeken át.

Motoszka, a nyughatatlan

Hazafelé két dolog motoszkált a fejemben. Az egyik egy ízig-vérig valós, evilági megtörtént esemény utólagos tapasztalata, a másik pedig amolyan mesterségesen kikotyvasztott, elvont ricinus, amit az utazási időre fenntartott agyalás katalizálásának elősegítésére lehet bevenni. A tapasztalat és a ricinus a velem hazautazó embertömeg sűrűjében valahogy eggyé váltak - ebből születik most ez a kis írás. Amit akár kisírásnak is lehetne nevezni, bár szomorúnak vagy elcsüggedtnek most éppen nem nevezném magamat. Szóval néhány nappal ezelőtt egy stresszes gerle landolt az erkélyünkön. Egy helyben üldögélt, majd topogott, közben teleszarta az egyik kempingszéket. Marhára sajnáltam, főleg azután, hogy állatorvos kuzinom felvilágosított, hogy a gerle miatt, lévén nem védett állat, semmi különleges, nem riadóztatható senki. Vagy elpusztul, vagy nem. Hacsak nem egy kósza stresszről van szó, amiből felépülve majd tovaszáll, mint ez a betűhalmaz néhány perc múlva, amikor rányomok a jobb felső sarokban található közzététel gombra. Aztán a gerle elrepült, hagytunk neki kb. egy napot, hogy összeszedje magát, összegyúrja nyomorúságos kis életét, hogy ezt karmai közé fogva aztán megcsodálja, és rájöjjön, hogy érdemes továbbrepülni, ha már a Jóisten ilyen remek, irigylésre méltó tulajdonsággal ajándékozta meg. Mostanra már csak a szarnyomok maradtak meg a kis gerléből, meg talán egy-két tollpihe az erkély koszos sarkaiban. A fentebb emlegetett ricinusok egyébként pont az ilyen koszos sarkok portalanítására, felfrissítésére szolgálnak.

Most képzeld el a következőt. Egy megfejthetetlen illattal az orrodban legyalogolsz a Várból, visszanézel a munkahelyedből, nézed az elsuhanó autókat. Kikockázod az égő cigarettavégeket, a fékhangokat, az oldalzsebből előhalászott okostelefonok zaját, ahogy felkapcsolódik a reflektor, ahogy csönget a villamos, ahogy sóhajtozik fent a kis őrbódéban a portás. Eleve nem egy nyugalmi állapot, de aztán: elsőajtós felszállás, tiketkontroll, igazodás a mozgólépcsőn, metrólég, lekapart reklám a hirdetőoszlopon. Itthon rendezkedés, tetvészkedés, hazavárás, megelégedés. És aztán az észbe jut a ricinus, amiről teljesen megfeledkeztél.

Eddig... Szóval a Motoszka 2.0-ás szoftver azokat az adatokat hívta le (tulajdonképpen észrevétlenül), amelyek azzal kapcsolatosak, mit is gondolok a szövegekkel való foglalatoskodásról. Merthogy az utóbbi napokban Friedrich A. Kittlerrel kapcsolatos szövegeket olvasgatok, másrészt az OSZK mikrofilmolvasójában tekergetem a több, mint százéves újságokról készült tekercseket, harmadrészt a megélhetésem végett minden szabadidőmet szövegek írására kell fordítanom, negyedrészt már hónapok óta olvasom a Törless iskolaéveit, és nem azért nem haladok vele, mert unnám, hanem mert nem jut rá idő, ötödrészt pedig tele van az agyam információval, és nem tudom, érdemes-e ezeket szövegesíteni (már úgy értem, a jelenlegi írásjelenethez használt data, és az ő processingjén kívül). Vajon az adatért és az információért olvasunk egy regényt? A szövegvilágba való belefeledkezés egyet jelentene valami adatbázis gyarapításának vágyával? Gazdagodás-e, vagy egyáltalán áttehető-e monetáris diskurzusba az élmény? Azaz: valóban megfoghatatlan-e az élmény? Én most egyébként éppen megragadom, mármint az élményt. Mert hogy annyira elegem van az írásból, hogy egy óvatlan mozdulattal lekeverem ezt az egészet. Bye-bye!

2015: A cárevics Hunniában

1.

A száraz tények: Vlagyimir Putyint a mai napon vendégül látta a magyar miniszterelnök. A szomszédban, Ukrajnában háború dúl. Egy háború, amely Putyin keze nyomát (is) viseli.

Magyarország évszázadok óta hintapolitikára kényszerül. A cél talán régen is az lehetett, de most egyértelműen az, hogy valamiféle moderátori szerepkört töltsünk be Nyugat és Kelet között. A "stratégiai partnerség" oka az a geopolitikai helyzet, amely a híd szerepét kényszeríti az országra. Ebből következik, hogy Európa vezető államfői jobbára kényszerből (és nem a jelenleg regnáló miniszterelnök két szép szeméért) látogatnak ide. Merkel és Putyin látogatása csak a birkanép horizontján vezethető le "diplomáciai sikerként". (Miközben az ide kapcsolható szimbolikus esemény inkább az, ahogyan Juncker kézen fogva elrángatta Orbánt néhány héttel ezelőtt.) A birkanép szemében Orbán az, aki tető alá hozta ezeket a bizonyos szempontból vitathatatlanul fontos találkozásokat. Miközben inkább az bír szimbolikus értékkel, hogy két héten belül Európa két legfontosabb államfője is megragadta a miniszterelnöki iroda kilincsét - néhány száz kilométerre a kontinensen jelenleg zajló háború gócpontjától. Ezek a találkozók Orbántól függetlenül is létrejöttek volna, igaz, más magyar miniszterelnökök máshogy interpretálták volna ezeket a sikereket, illetve máshogy aknázták volna ki saját javukra az útlezárásokkal, speciális biztonsági intézkedésekkel, késésekkel és izgalmakkal tarkított performanszokat. A sajtótájékoztató legkicsinyesebb megjegyzése az volt, amikor Orbán az orosz gázzal kapcsolatos "argumentációt" az "itthon rezsicsökkentésnek" nevezett díjcsökkentésre futtatta ki. Retorikai közhely, illetve kötelesség, oké, csak annak marhára zavaró, aki egy lépéssel hátrébb tud lépni. (Én nem tudok hátrébb lépni, viszont kissé elfogult vagyok. De talán maradjon meg mindez gondolatkísérletnek.)

2.

Kíváncsi vagyok, mikor köszönt be Jókai A jövő század regényének (újabb) reneszánsza. Kísérteties a hasonlóság, ahogy Jókai az 1870-es évek első felében (a porosz-francia háború élményétől "megittasulva") bejósolta az orosz medve késő 20. századi megvadulását. Ott Sasza asszony, itt Putyin kavarja a szart mesterien. Csak míg ott egy szaros kis repülőgép fokozza fel, majd oldja meg a konfliktust, addig itt nem is érdemes belegondolni, milyen technikai csapás helyezhetné törlésjel alá a felgyülemlett agressziót.

3.

Ma a technika tette lehetővé számomra, hogy megnézzem, illetve végighallgassam a sajtótájékoztatót, de a nyelvismeretem hiánya erőteljesen le is korlátozta az élményt. Tekintve, hogy az orosszal egyáltalán nem tudok elboldogulni, de angol nyelvi kontextusban sem érzem magamat teljesen otthonosan. Így megpróbáltam a metanyelvi kommunikációra figyelni. És arra a következtetésre jutottam, hogy a vérprofi Putyinhoz képest miniszterelnökünk legalább nem nyalogatta meg a szája szélét félpercenként, igaz, feltűnően sokat simogatta a mikrofont. Putyin morcosan nézett, míg Orbán megpróbálta könnyedén venni az egészet - miközben valószínűleg tele volt a gatyája. Éppen úgy, mint stábjának, akik ott kornyadoztak a közelben, élen fiatal külügyminiszterünkkel, és a Brancs többi tagjával. Persze ne legyünk telhetetlenek, a szalagcímekben most napokig a mai esemény résztvevőinek nevei fognak vibrálni, ami marketingszempontból talán nem is olyan rossz. Márpedig a marketingszempont rendkívül fontos dologgá vált a másodpercek által legenerálható és útra bocsátható hírek (technicizált) kontextusában. Sajnos várni kell arra, hogy kiderüljön, pontosan miben is állt a mai találkozó lényege. Viszont a találgatások, valamint a különféle narratívák miatt fog izzadni a net a közeljövőben. Úgy, hogy ezek még karcolgatni sem tudják a valóságot (értsünk ezalatt most bármit is). Most az kéne, hogy jöjjön egy Jókaihoz hasonló figura, aki valamit valahogyan megsejt a jövőből, és ezt le is írja. Azt hiszem, érik egy újraolvasás.

Vulgár (1.)

Az ujjai a lány combján feküdtek. Majd elkezdtek dobolni, hogy a lány ne érezze. Rövid idő múlva abbahagyta. Azt gondolta, felébred. Nem akarta, hogy felébredjen. Azt akarta, hogy készüljön egy pillanatfelvétel. És akkor belegondolt abba, milyen kánaáni örömökön van túl, és milyen kánaáni örömök várják. Ez a pillanatfelvétel hivatott volna megkoronázni a kánaáni örömöket, hiszen örökre kimerevítette volna azt. (Lett volna mihez visszatérni, miből táplálkozni, miből erőt nyerni, mihez visszafordulni esős napokon, miből felfrissülni a kánikulában, miben megmártózni, ha csak úgy.)

Soha nem fogja elfelejteni. Kinn bizonyára rengeteg ember fázott, de talán voltak köztük olyanok, akiket a vér vagy az alkohol űzött tovább a nagyváros utcáin - akik prédáért vacogtak, akik prédakánt vacogtak. Talán látott is sziluetteket a függöny mintáinak réseiben, de nem tudta eldönteni, hogy az álom, vagy a valóság tündérei járnak vele haláltáncot. Nem tudta, miben higgyen, hiszen annyira valószínűtlen volt az egész. A spangli, meg minden, ami utána következett. Na igen, a spangli. Tiszta emlékekkel legutoljára mosószerreklámokban találkozott.

Szóval az a sziluett az ablak előtt. A mai napig nem tudja kiverni a fejéből. A mai napig nem tudja kiverni. ("I'm watching porn / In my hotel dressing gown / Now I dream of you / But I still believe/ There's only enough for one in this / Lonely hotel suite")

A sziluett. Egy egyre halványodó emlékkép. Ami a mögöttes bánatot próbálná felülírni.

Hangot adni a szónak

Mélyen magamba nézek. Lenézek a mélybe. Sóhaj a mélybe.

Egy feneketlen kútba dobott kő vízbe csobbanására várni Angyalföldön.

Egy disszertáció elkészítése (megírása) váratlan akadályokba ütközik, ha a téma az írás anyagtalansága. A témáról nem mernék megnyilatkozni egyik ex-osztálytársam előtt sem, ami azért fura, mert ezekkel az emberekkel tulajdonképpen életem (egyik) legfontosabb periódusát töltöttem el. Azaz: volt egy életszakasz, amikor nem voltak más kommunikációs csatornák (leszámítva persze a szüleimet, de ezt inkább hagyjuk) arra, hogy elmondjam, ami bennem lapul, mint egy fagytól összegubózódó mormota. Idén lenne esedékes az érettségi találkozó. Csupa olyan emberrel, akihez semmi közöm. Tehát alakoskodni, vigyorogni, jópofizni kellene egy egész estén át olyan felnőttekkel, akikkel sem alakoskodni, sem vigyorogni, sem jópofizni, és ami még fontosabb, beszélgetni sem akarok. Pedig gyakran álmodom velük. Velük, az Esti Kornél szerzőjéről elkeresztelt oktatási intézmény 2000-ben érettségizett tagjaival, akik - ezt ma már teljes bizonyossággal állíthatom - idegenek voltak számomra. De valami mégiscsak történhetett ezekben az években, máskülönben miért álmodnék osztálykirándulásokról, iskolai bulikról, illetve olyan eseményekről, amelyekből reggelre csipás szemmel semmire nem emlékszem a szereplőkön kívül. Beégtek a tudatomba az osztálytársaim, beégett a tudatomba a múltam. Azt hiszem, ezt sehogy nem lehetett volna elkerülni.

(Na jó, talán egy külföldi ösztöndíj, disszidálás, nyugat-német barátnő, majd feleség, nyaralás Svájcban évente legalább kétszer, egyébként egész évben mókuskerék, hatalmas fizetés, szubjektivitás nélküli jelenvalólét, gyerekzsivaj, pelenka, iskolatáska, hümmögés, ráncok, akácfa koporsó, a Paradicsom Meghódításának főcímzenéje egy álmos őszi temetésen.)

Igen, na ez megy, a felsorolás, mint az öreg Krúdynál. Beszéd a nagy semmiről - morzsolgatva, ízlelgetve a szavakat, lejegyezni a lószart is. Csak hogy dőljön a szó, és meglegyen egy újabb tárca, az érte kapott pénzből egy újabb fröccs, csak úgy beleélni a világba, nem törődni semmivel, már úgy értem, hogy az alapvető egzisztenciális kereteken kívül.

Kanosszát kellett járnom a virtuális Jóistenhez, hogy ezt a kurva megjegyzést megírjam. Odáig jutottunk tehát, hogy az emlékezet is jelszavakhoz között: ha elfelejted, baszhatod az évek során összehordott szarkupacot (is)!

Aztán van olyan is, hogy elfogy a lendület... És akkor arra gondol az angyalföldi nyugdíjas (K. Géza, 73, elektrotechnikusi végzettség, három gyerek, közepesen elégséges nyugdíj, másfél szobás panellakás, tűrhető szomszédok, enyhe vizelési problémák, kétnaponta félórányi pornó, amíg a K. Gézáné a piacon vásárol stb.), hogy mégiscsak bontani kellene egy újabb sört. Kiülni az erkélyre, nézni az embereket, bámulni, ahogy mozognak. A mozgást bámulni. És közben sóhajtozni a mélybe.

Alsó Szomszéd ma újrafestette a korlátot, terjeng az acetonszag. Garázs, Óbuda, az almák a garázsban.

(A pomázi "szeddmagad", a későkádárizmus legzseniálisabb találmánya, tudod, két kilót bezabálsz, egy kilót levámolsz - a gyümölcsök a benzinszagú garázsba kerülnek - minden alkalommal, amikor a garázsajtót rugdosod a labdával, megkívánod az almát, ami rekeszekben felstócolva áll a Bogárhátú mellett - kibontogatod a gyümölcsöt, és miközben dekázgatsz párat, elrágod - a csutkát áthajítod a gyárba, aztán utánaküldöd a labdát.)

Felső Szomszéd arcodba fújja a cigifüstöt. Te meg leköpsz az erkélyről. Csattanat.

A történet csattanatja minden esetben az olvasás közben elfogyasztott koktélok hatásától függ.

Mivel a blogkorszaknak lőttek, csak reménykedni tudok abban, hogy megjegyzem az automata által kiköpött nyolcváltozós algoritmust. Ráguglizok arra, hogy algoritmus.