Az ujjai a lány combján feküdtek. Majd elkezdtek dobolni, hogy a lány ne érezze. Rövid idő múlva abbahagyta. Azt gondolta, felébred. Nem akarta, hogy felébredjen. Azt akarta, hogy készüljön egy pillanatfelvétel. És akkor belegondolt abba, milyen kánaáni örömökön van túl, és milyen kánaáni örömök várják. Ez a pillanatfelvétel hivatott volna megkoronázni a kánaáni örömöket, hiszen örökre kimerevítette volna azt. (Lett volna mihez visszatérni, miből táplálkozni, miből erőt nyerni, mihez visszafordulni esős napokon, miből felfrissülni a kánikulában, miben megmártózni, ha csak úgy.)
Soha nem fogja elfelejteni. Kinn bizonyára rengeteg ember fázott, de talán voltak köztük olyanok, akiket a vér vagy az alkohol űzött tovább a nagyváros utcáin - akik prédáért vacogtak, akik prédakánt vacogtak. Talán látott is sziluetteket a függöny mintáinak réseiben, de nem tudta eldönteni, hogy az álom, vagy a valóság tündérei járnak vele haláltáncot. Nem tudta, miben higgyen, hiszen annyira valószínűtlen volt az egész. A spangli, meg minden, ami utána következett. Na igen, a spangli. Tiszta emlékekkel legutoljára mosószerreklámokban találkozott.
Szóval az a sziluett az ablak előtt. A mai napig nem tudja kiverni a fejéből. A mai napig nem tudja kiverni. ("I'm watching porn / In my hotel dressing gown / Now I dream of you / But I still believe/ There's only enough for one in this / Lonely hotel suite")
A sziluett. Egy egyre halványodó emlékkép. Ami a mögöttes bánatot próbálná felülírni.
No comments:
Post a Comment