Hangot adni a szónak

Mélyen magamba nézek. Lenézek a mélybe. Sóhaj a mélybe.

Egy feneketlen kútba dobott kő vízbe csobbanására várni Angyalföldön.

Egy disszertáció elkészítése (megírása) váratlan akadályokba ütközik, ha a téma az írás anyagtalansága. A témáról nem mernék megnyilatkozni egyik ex-osztálytársam előtt sem, ami azért fura, mert ezekkel az emberekkel tulajdonképpen életem (egyik) legfontosabb periódusát töltöttem el. Azaz: volt egy életszakasz, amikor nem voltak más kommunikációs csatornák (leszámítva persze a szüleimet, de ezt inkább hagyjuk) arra, hogy elmondjam, ami bennem lapul, mint egy fagytól összegubózódó mormota. Idén lenne esedékes az érettségi találkozó. Csupa olyan emberrel, akihez semmi közöm. Tehát alakoskodni, vigyorogni, jópofizni kellene egy egész estén át olyan felnőttekkel, akikkel sem alakoskodni, sem vigyorogni, sem jópofizni, és ami még fontosabb, beszélgetni sem akarok. Pedig gyakran álmodom velük. Velük, az Esti Kornél szerzőjéről elkeresztelt oktatási intézmény 2000-ben érettségizett tagjaival, akik - ezt ma már teljes bizonyossággal állíthatom - idegenek voltak számomra. De valami mégiscsak történhetett ezekben az években, máskülönben miért álmodnék osztálykirándulásokról, iskolai bulikról, illetve olyan eseményekről, amelyekből reggelre csipás szemmel semmire nem emlékszem a szereplőkön kívül. Beégtek a tudatomba az osztálytársaim, beégett a tudatomba a múltam. Azt hiszem, ezt sehogy nem lehetett volna elkerülni.

(Na jó, talán egy külföldi ösztöndíj, disszidálás, nyugat-német barátnő, majd feleség, nyaralás Svájcban évente legalább kétszer, egyébként egész évben mókuskerék, hatalmas fizetés, szubjektivitás nélküli jelenvalólét, gyerekzsivaj, pelenka, iskolatáska, hümmögés, ráncok, akácfa koporsó, a Paradicsom Meghódításának főcímzenéje egy álmos őszi temetésen.)

Igen, na ez megy, a felsorolás, mint az öreg Krúdynál. Beszéd a nagy semmiről - morzsolgatva, ízlelgetve a szavakat, lejegyezni a lószart is. Csak hogy dőljön a szó, és meglegyen egy újabb tárca, az érte kapott pénzből egy újabb fröccs, csak úgy beleélni a világba, nem törődni semmivel, már úgy értem, hogy az alapvető egzisztenciális kereteken kívül.

Kanosszát kellett járnom a virtuális Jóistenhez, hogy ezt a kurva megjegyzést megírjam. Odáig jutottunk tehát, hogy az emlékezet is jelszavakhoz között: ha elfelejted, baszhatod az évek során összehordott szarkupacot (is)!

Aztán van olyan is, hogy elfogy a lendület... És akkor arra gondol az angyalföldi nyugdíjas (K. Géza, 73, elektrotechnikusi végzettség, három gyerek, közepesen elégséges nyugdíj, másfél szobás panellakás, tűrhető szomszédok, enyhe vizelési problémák, kétnaponta félórányi pornó, amíg a K. Gézáné a piacon vásárol stb.), hogy mégiscsak bontani kellene egy újabb sört. Kiülni az erkélyre, nézni az embereket, bámulni, ahogy mozognak. A mozgást bámulni. És közben sóhajtozni a mélybe.

Alsó Szomszéd ma újrafestette a korlátot, terjeng az acetonszag. Garázs, Óbuda, az almák a garázsban.

(A pomázi "szeddmagad", a későkádárizmus legzseniálisabb találmánya, tudod, két kilót bezabálsz, egy kilót levámolsz - a gyümölcsök a benzinszagú garázsba kerülnek - minden alkalommal, amikor a garázsajtót rugdosod a labdával, megkívánod az almát, ami rekeszekben felstócolva áll a Bogárhátú mellett - kibontogatod a gyümölcsöt, és miközben dekázgatsz párat, elrágod - a csutkát áthajítod a gyárba, aztán utánaküldöd a labdát.)

Felső Szomszéd arcodba fújja a cigifüstöt. Te meg leköpsz az erkélyről. Csattanat.

A történet csattanatja minden esetben az olvasás közben elfogyasztott koktélok hatásától függ.

Mivel a blogkorszaknak lőttek, csak reménykedni tudok abban, hogy megjegyzem az automata által kiköpött nyolcváltozós algoritmust. Ráguglizok arra, hogy algoritmus.