Hazafelé két dolog motoszkált a fejemben. Az egyik egy ízig-vérig valós, evilági megtörtént esemény utólagos tapasztalata, a másik pedig amolyan mesterségesen kikotyvasztott, elvont ricinus, amit az utazási időre fenntartott agyalás katalizálásának elősegítésére lehet bevenni. A tapasztalat és a ricinus a velem hazautazó embertömeg sűrűjében valahogy eggyé váltak - ebből születik most ez a kis írás. Amit akár kisírásnak is lehetne nevezni, bár szomorúnak vagy elcsüggedtnek most éppen nem nevezném magamat. Szóval néhány nappal ezelőtt egy stresszes gerle landolt az erkélyünkön. Egy helyben üldögélt, majd topogott, közben teleszarta az egyik kempingszéket. Marhára sajnáltam, főleg azután, hogy állatorvos kuzinom felvilágosított, hogy a gerle miatt, lévén nem védett állat, semmi különleges, nem riadóztatható senki. Vagy elpusztul, vagy nem. Hacsak nem egy kósza stresszről van szó, amiből felépülve majd tovaszáll, mint ez a betűhalmaz néhány perc múlva, amikor rányomok a jobb felső sarokban található közzététel gombra. Aztán a gerle elrepült, hagytunk neki kb. egy napot, hogy összeszedje magát, összegyúrja nyomorúságos kis életét, hogy ezt karmai közé fogva aztán megcsodálja, és rájöjjön, hogy érdemes továbbrepülni, ha már a Jóisten ilyen remek, irigylésre méltó tulajdonsággal ajándékozta meg. Mostanra már csak a szarnyomok maradtak meg a kis gerléből, meg talán egy-két tollpihe az erkély koszos sarkaiban. A fentebb emlegetett ricinusok egyébként pont az ilyen koszos sarkok portalanítására, felfrissítésére szolgálnak.
Most képzeld el a következőt. Egy megfejthetetlen illattal az orrodban legyalogolsz a Várból, visszanézel a munkahelyedből, nézed az elsuhanó autókat. Kikockázod az égő cigarettavégeket, a fékhangokat, az oldalzsebből előhalászott okostelefonok zaját, ahogy felkapcsolódik a reflektor, ahogy csönget a villamos, ahogy sóhajtozik fent a kis őrbódéban a portás. Eleve nem egy nyugalmi állapot, de aztán: elsőajtós felszállás, tiketkontroll, igazodás a mozgólépcsőn, metrólég, lekapart reklám a hirdetőoszlopon. Itthon rendezkedés, tetvészkedés, hazavárás, megelégedés. És aztán az észbe jut a ricinus, amiről teljesen megfeledkeztél.
Eddig... Szóval a Motoszka 2.0-ás szoftver azokat az adatokat hívta le (tulajdonképpen észrevétlenül), amelyek azzal kapcsolatosak, mit is gondolok a szövegekkel való foglalatoskodásról. Merthogy az utóbbi napokban Friedrich A. Kittlerrel kapcsolatos szövegeket olvasgatok, másrészt az OSZK mikrofilmolvasójában tekergetem a több, mint százéves újságokról készült tekercseket, harmadrészt a megélhetésem végett minden szabadidőmet szövegek írására kell fordítanom, negyedrészt már hónapok óta olvasom a Törless iskolaéveit, és nem azért nem haladok vele, mert unnám, hanem mert nem jut rá idő, ötödrészt pedig tele van az agyam információval, és nem tudom, érdemes-e ezeket szövegesíteni (már úgy értem, a jelenlegi írásjelenethez használt data, és az ő processingjén kívül). Vajon az adatért és az információért olvasunk egy regényt? A szövegvilágba való belefeledkezés egyet jelentene valami adatbázis gyarapításának vágyával? Gazdagodás-e, vagy egyáltalán áttehető-e monetáris diskurzusba az élmény? Azaz: valóban megfoghatatlan-e az élmény? Én most egyébként éppen megragadom, mármint az élményt. Mert hogy annyira elegem van az írásból, hogy egy óvatlan mozdulattal lekeverem ezt az egészet. Bye-bye!
