Törött jég

Még végigsimogatta egyszer a jégtörő masinát, mielőtt eltette volna a dobozba, a dobozt pedig a szekrénybe, ami a már soha nem használatos dolgokat rejtette. Közel fél évszázaddal azelőtt irigykedve nézte a pult sarkán álló gépet, majd legalább akkora izgalommal nézte a megfeszülő felkart, amelynek izmai felgyűrődtek, és furcsa púpokba rendeződtek, miközben az ujjak összeszorították a gépet elindító kart. Imre egy fekete műanyag csöbörből öntötte bele a jégtörőgépbe a szabályos kockákra vágott jeget, majd meghúzta a kart, és a gép csörögve-csattogva leaprította az alapanyagot a mojito nevű koktélhoz, amelynek specialitása éppen az apró szilánkokra törött jégben rejlik. Hiszen a szirup, az alkohol, a felöntéshez használt üdítőital, illetve a mentalevél csakis a jég atomibb egységeivel találhatja meg az összhangot - kockajéggel az egész nem működik, legfeljebb csak a részletek. Aztán az is eszébe jutott, amikor először hívta meg munkatársait egy igazi kerti partira, ahol aztán tényleg mindenki ott volt: még a nyugállományba helyezett professzorok is benéztek egy félórára, de az ifjú tanoncok is boldogan vették tudomásul, hogy részei egy körnek. Legalábbis papíron, egy kerti parti erejéig. Legalábbis egyszer. Végigmutogatta munkatársainak a hivalkodónak nem nevezhető, de nagy belterekkel rendelkező házat, külön kitérve a könyvtár becsesebb darabjaira, a falakon függő fényképek közül azokra, amelyeknél véletlenül működött mindenfajta digitális beállítás és cirkumfikszum, majd levitte őket a pincébe is, ahol nője kerámiamonstrumai álltak, s vártak arra, hogy valaki napfényre hozza őket. Mindenki elragadtatottan tapsikolt, de ez az olyannyira félreértelmezhető momentum akkor nem kavarta fel benne a port, nem mosta össze emlékeit, vészterhes gondolatait, és megvalósulatlan vágyait - önfeledten nevetett még akkor is, amikor egy munkatársa véletlenül leverte a polc szélén álló kis tárgyat. Ezt én csináltam, szóval nem vesztettünk semmit, szólt, és már öblítettek is az újabb felessel, mindenki nevetett, kivillantak a fogsorok, és így az ínyre tapadt ételdarabkák is. Megállt az idő. Egy percre a felhők is abbahagyták végtelen vonulásokat, a madarak kiterjesztett szárnnyal imbolyogtak a légben, a grillezett húsból szabályos függőleges csíkban szállt fel a füst - vonalzót lehetett volna mellé tenni. Aztán nekikezdett a koktél elkészítésének. Először a jeget darálta le. Majd beleöntötte a ledarált jeget az előkészített poharakba. Aztán szélvészgyorsan beleöntötte a poharakba a fehérrumot, majd a tonikot, majd a szirupot. Majd ezt követően néhány mentalevelet tépett a pulton lévő növényről, és beleszórta őket az örvénylő italokba. Végül felkavarta az italokat, és kiosztotta ezeket a vendégeknek. Majd - suttyomban, már-már alattomosan, mikor már senki nem nézett oda - végigsimította a jégtörőt, amit első komolyabb fizetéséből vett. Akkor arra várt, hogy ez a pillanat megtörténjen, de abban a pillanatban már kódolva volt a mostani pillanat, azaz annak belátása, hogy a gép ebben a konyhában már soha többé nem fogja törni a jeget, ebben a lakásban már soha nem lesznek vendégek, ételmaradékokon pedig legfeljebb a kukában fog megcsillanni a bágyadt napfény, és nem ínyeken. A hangos, önfeledt szavakat felváltja a rezignáltság, a dobozok pedig sokévi elfeledettség után az unokák kezei közt fognak átvándorolni, amikor már nem lesz miért is hogyan. Csak a jégtörőgép finom felülete lesz, meg a belegravírozott felirat, meg - remélhetőleg - annak emléknyoma, hogy ez a monstrum igenis ott állt a konyhai pulton éveken, évtizedeken át.