Új falak

Az életrajzi valóságreferenciát most úgy kell elképzelni, hogy két emelettel feljebb költöztünk. A negyedik emeleti lakást pedig csupán arra az időszakra vesszük birtokba, amíg "meg nem találjuk álmaink otthonát" (szóljon most így közhelyesen ez a sorsfordító-idegörlő procedúra). A helyzet több szempontból bizarr. Bizarr egyrészt, mert a lakás ugyanabban a házban van, felosztása hasonló, alapterülete kicsit nagyobb az előzőnél. Bizarr másrészt azért, mert bát ugyanarról a házról beszélünk, az ablakok nem a Hordókészítők sétányára, hanem a Fodrászok passzázsára néznek, és bár egy könnyedén behatárolható területről van szó a magyar metropolisz legszerencsétlenebb kerületében, az utcakép, ahogy idősebb rokonaim szokták mondogatni a családi találkozókon "merőben eltér" attól, amit lecseréltünk. A Sétány autóktól volt hangos, egyszerre nyolcvanhárom ablakból figyelhették volna a napi rutinunkat (ha akarták), mindent felvert és elvett a beton, a felhők úsztak, de a tetőtéri lakások ablakai rejtve maradtak (ugye értik: a penthouse baszólakásokra gondolok). Namármost. Itten bizon fák is vannak, meg csiripelő madarak, talán kabócák meg tücskök is, és ha nem számolok a rokonával afrikai angolban skype-oló hanggal, meg a gyerekét terrorizáló anyával, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy kerületet, várost, sőt kontinenst is váltottunk. Van ebben a passzázsban némi mediterráneum (a kerthelyiséggel), meg némi balkáni fülledtség (a szűkebb terekből fakadóan). Aztán ki tudja meddig... A lakásban több a tükör, meg érezhető a lelakottság, felújításra szorulna egy s más (egy fél vödörnyi beazonosíthatatlan kulát ma vakartattunk ki 16e krajcárért csipás ébredésünk után 43 perccel), de egyébként tűrhető és élhető itt minden, akár mindenhol. Hiszen ha tető van fejed felett, stabil föld, hogy lefektethesd matracod, véce, mibe ürítheted napod fáradalmaid, és némi étel, amit magadhoz vehetsz, ha gyomrod korog - baj nem lehet. Örülök a fordulatoknak és az ideiglenes végkifejletnek (vastaps), remélem, gazdag és tartalmas lesz az itt töltött időszak (meghajlás), de leginkább abban bízom, mihamarabb továbbálunk (visszataps).

Korajúniusi gondolatok

Szép nő a képen. Laza smink, közepesen hosszú műszempillák - csak épp', hogy feltűnő legyen a mimikri. Aztán egy gyors képkeresés a neten, beletúrok a keresett személy személyes profilképei közé, majd nyugalmat sejtető sóhaj: az ébredés után készült szelfik köszönőviszonyban sincsenek a kisasszony képét is tartalmazó promóciós anyagokban található avatárokkal. Így megyen. A képi fordulat, ahogyan ezt a teoretikusok utólagos érvénnyel meghatározták valamikor a posztmodern csinnadratta közepén a múlt század utolsó harmadában, kissé túlnyúlt és túlívelt a kompetenciánkon. A képek keresgélése már nem egyszerűen meghosszabított érzékszerveink digitális következménye (ezt az utóbbi négy szót kombinálhatjuk a végtelenségig), hanem egzisztenciális talapzat. A remény arra, hogy a csillámvilág mögött meglássuk azt a valóst, ami nem valós, hanem nagyon is imaginárius, mégis közelebb áll a valósághoz, vagy a természeteshez - a szimplához, az egyszerűhöz, a minedennapihoz, a megszokotthoz, ahhoz, amit mi, szürke kis szarcsimbókok nap mint nap látunk a metróaluljáróban, az élelmiszerboltban, vagy a nagyáruház alagsorában üzemeltetett kocsma asztalainál. De mivé is lennénk a dekórum nélkül?
Az ősi vicc nyomán a patkány és a mókus különbsége csakis a marketingben rejlik. A lényeg, hogy "el tudjuk adni magunkat", "pozitív oldalunkat mutassuk a világnak", miközben a háttérben a lehető legvulgárisabb dolgok lappanganak a szorongástól kezdve egy két nappal ezelőtti igencsak csúnya bebaszás emlékein és külsérelmi nyomain át a napi rutint vagy rutinokat megszabó szélmalomharcig. Néha annyira esetlegesnek tűnik az egész... Bármelyik pillanatban összedőlő kártyavár az élet, meg az egész hóbelebanc, amit életnek nevezünk.
Például nincs értelme annak, hogy kimondd az igazad. Illetve értelme van (csak az van), de számolnod kell a következményekkel, és néhány megvető pillantással. Miért nem működhet az egész legalább látszólag igazságosan? Mindenki, szépen, személyesen, face-to-face, ahogyan ezt az amerikai coach-guru elmondta egy tavalyi előadáson, 12345 ember előtt, ide 15 kilométerre, a belterülethez legközelebbi külterületi csomóponton épített művelődési központban, két méterre a fiókkönyvtárról, négy méterre a kocsmától, amelynek törzsközönsége tulajdonképpen ugyanezeket a problémákat vitatja meg, némileg kevesebb utalással és kevésbé szofisztikáltan. Felesleges lenne beszámolnom elmúlt napi élményeimről, majd előtúrja egy etikus hekker a leveleim közül száz év múlva, de annyi engedtessék meg, hogy a röviden néminemű csalódásra reflektáljak. [reflexió a csalódásra]
Egyébként kinyílt a putypang, meg is írtam, két részben fog megjelenni két neves, de alig olvasott periodikában, egy szaklapban, és egy ún, irodalmi lapban. Hosszas kutatómunka eredményeként sikerült bebizonyítanom a semmit, komolyan érveltem a valami mellett, miközben kitértem egyre és másra, ezeket pedig - ahogyan szakmám írott szabályai diktálják - le is hivatkoztam. Az egész szót sem érdemel, tizenöten valószínűleg elolvassák az irományokat, közülük egy ember talán leveszi a polcról a vonatkozó könyvecskét, de vélhetően ő is elhajítja majd az ágy alá. De legalább (mindig van egy de!) hatalmas pénzeket fogok majd akasztani. Ennek következtében fétretehetem szakmai aggályaimat, és arra koncentrálhatok, mire és miként is fogom fordítani a ropogós hasú bankóket.
Például egy csokor virágra a szerelmemnek, aki megérdemelné, hogy kedveskedjek neki. Vagy választhatok egy könyvet a kívánságlistámról. Vagy vehetek egy doboz import sört, mert annak úgyis nagyobb az alkoholtartalma. Vagy egy gumikesztyűt a mosogatáshoz. Vagy egy sírhelyet - jó előre.

későmárciusi gondolatok

Itt az üres lap, írni kellene rá valamit...

Remélem, forró nyár lesz. Akárhol is leszünk, élvezni fogjuk. Csak a festő marad látnivaló híján: kinéz az ablakon, miután felhúzza a redőnyt, és behúzott függönyöket, vagy ismeretlen arcokat lát. Nem tudja befejezni az utolsó képét, amelynek a Cigarettahamu az erkélyen címet adta volna. A modellek felszívódtak, nyomot sem hagytak, eltűntek mint a kámfor, anyagiságuk már csak az emlékezetben rezonál. Lehet, hogy ez az élmény arra ösztönzi majd, hogy maga is továbbálljon. Egy olyan, ma még ismeretlen, pontosan nem behatárolható helyre, ahol potenciális modellek nőnek ki a földből, mint a tulipánok, a hagymák, vagy a konyhakert egyéb zöldségei. Amikor majd leszakítom az első karalábét az új kiskertben, biztosan egy ecsetre és egy üres vászonra fogok gondolni, mielőtt minden a feledésbe katapultálna, mint egy túlontúl szívbajos vadászrepülő-pilóta. Töredelmesen bevallom, hogy én már mélységesen és menthetetlenül beleéltem magamat a karalábé-szüretbe, meg a termés leszakajtásának sebéből fakadt művészettörténeti allúziókra. Én gazdálkodni akarok.

De ne rohanjuk ennyire előre...

5 perc múlva éjfél. Átborul az idő az ismeretlenbe, én meg átfordulok a mésik oldalamra a kényelmes ágyon, elkerülve minden óvatlanul ejtett foltot fent és lent. Az idő végtelen, csak a benne tehető lábnyomok végesek. Nem lehet mit tenni, ha megnyúlik az idő, át kell vészelni a változásokat, jelzőfényeket kell bekapcsolni, mindent le kell jegyezni - precízen, pontokba szedve, prioritási faktorokat szem előtt tartva, mintha legalábbis valami intézeti tanácskozásról lenne szó.

Csengőfrász, hangos kortyolás az ásványvizes palackból, egy utolsó, izgatott slukk a bénán megtekert cigarettából. Miközben ezt leírom, két ablakból tűnt el a fény, minimum két ember úgy gondolta, ezek után sötétben boldogul, vagy legalábbis elrejti magát a szemközti ház távcsövekkel felszerelkezett nézőközönsége elől. Vajon mi történhet azokban a soha be nem járható, többszörös értelemben véve sötét, letapogathatatlan és megismerhetetlen terekben? Nem hinném, hogy fogaskerekek csattognának - itt nincsenek sem műhelyek, sem entellektülek. Csak az van, hogy bámulok kifelé, és már nagyon unom azt, hogy ugyanazok az alakok lejtenek el bicebócamozgásban a védett parkolóban, illetve szemközt, a boltok előtt.

Örülök, amikor kiszakad belőlem a mondás (Sagen). Vagy legalábbis a kényszere annak, hogy beszéljek, billentyűket nyomogassak, majd kikapcsoljam a számítógépet, és bezárjam az online kommunikáció eme őskori médiumának felületét. Előrerohant a világ, én meg itt fárasztom magam! Pontosítok. Negyedévenként, újabban félévenként fárasztom magam, hogy kiszakítsak magamból valami értelmeset.

Lehet, hogy a festő is így van ezzel. Ül vagy áll az üres vászon előtt, és elképzeli, hogy tölti meg a tartalom a két dimenziót, hogyan teremtődik meg a mélység a fehér felületen. Közben kimegy a konyhába, felforralja a kávét, odébbrúg egy porcicát, megigazítja a bejárati ajtó melletti akasztón félrebillent kulcscsomót. Visszamegy, kémlel a kémlelőlyukon, ismeretlen arcokat lát a szemközti erkélyen. Fiatal párt, amint karalábémagokat szórnak a korlátra erősített virágládák földjébe. Lehet - fordul meg a fejáben -, hogy egy óriási karalábét kellene festeni. Nem! - taszítja el magától rögtön a gondolatot, mivel eszébe jut, hogy a diplomamunkájául szolgáló portfólióban is túlvilági zöldségeket modellezett. Zöld répákat piros szárral, fekete földben, sötét, csillagos ég alatt. Már akkor tudta, hogy ha ezt egyszer befejezi, nem nyúl többé zöldségért. Nem foglalkozik zöldségekkel, és csak a lényegre koncentrál, ecsetjét nyílhegyként használja, de nem kontúroz erősen. Csak úgy, hogy az első ecsetvonásokkal bekalibrálja a születendő tartalmat, a még nem sejthetőt, a holnap-már-fontosat.

Az élet: költözés. A lét: maradás. Az okoskodó axiómák pedig tompa fejfájást okoznak - legalábbis szerdánként, a két lépés közötti szünetben.