Itt az üres lap, írni kellene rá valamit...
Remélem, forró nyár lesz. Akárhol is leszünk, élvezni fogjuk. Csak a festő marad látnivaló híján: kinéz az ablakon, miután felhúzza a redőnyt, és behúzott függönyöket, vagy ismeretlen arcokat lát. Nem tudja befejezni az utolsó képét, amelynek a Cigarettahamu az erkélyen címet adta volna. A modellek felszívódtak, nyomot sem hagytak, eltűntek mint a kámfor, anyagiságuk már csak az emlékezetben rezonál. Lehet, hogy ez az élmény arra ösztönzi majd, hogy maga is továbbálljon. Egy olyan, ma még ismeretlen, pontosan nem behatárolható helyre, ahol potenciális modellek nőnek ki a földből, mint a tulipánok, a hagymák, vagy a konyhakert egyéb zöldségei. Amikor majd leszakítom az első karalábét az új kiskertben, biztosan egy ecsetre és egy üres vászonra fogok gondolni, mielőtt minden a feledésbe katapultálna, mint egy túlontúl szívbajos vadászrepülő-pilóta. Töredelmesen bevallom, hogy én már mélységesen és menthetetlenül beleéltem magamat a karalábé-szüretbe, meg a termés leszakajtásának sebéből fakadt művészettörténeti allúziókra. Én gazdálkodni akarok.
De ne rohanjuk ennyire előre...
5 perc múlva éjfél. Átborul az idő az ismeretlenbe, én meg átfordulok a mésik oldalamra a kényelmes ágyon, elkerülve minden óvatlanul ejtett foltot fent és lent. Az idő végtelen, csak a benne tehető lábnyomok végesek. Nem lehet mit tenni, ha megnyúlik az idő, át kell vészelni a változásokat, jelzőfényeket kell bekapcsolni, mindent le kell jegyezni - precízen, pontokba szedve, prioritási faktorokat szem előtt tartva, mintha legalábbis valami intézeti tanácskozásról lenne szó.
Csengőfrász, hangos kortyolás az ásványvizes palackból, egy utolsó, izgatott slukk a bénán megtekert cigarettából. Miközben ezt leírom, két ablakból tűnt el a fény, minimum két ember úgy gondolta, ezek után sötétben boldogul, vagy legalábbis elrejti magát a szemközti ház távcsövekkel felszerelkezett nézőközönsége elől. Vajon mi történhet azokban a soha be nem járható, többszörös értelemben véve sötét, letapogathatatlan és megismerhetetlen terekben? Nem hinném, hogy fogaskerekek csattognának - itt nincsenek sem műhelyek, sem entellektülek. Csak az van, hogy bámulok kifelé, és már nagyon unom azt, hogy ugyanazok az alakok lejtenek el bicebócamozgásban a védett parkolóban, illetve szemközt, a boltok előtt.
Örülök, amikor kiszakad belőlem a mondás (Sagen). Vagy legalábbis a kényszere annak, hogy beszéljek, billentyűket nyomogassak, majd kikapcsoljam a számítógépet, és bezárjam az online kommunikáció eme őskori médiumának felületét. Előrerohant a világ, én meg itt fárasztom magam! Pontosítok. Negyedévenként, újabban félévenként fárasztom magam, hogy kiszakítsak magamból valami értelmeset.
Lehet, hogy a festő is így van ezzel. Ül vagy áll az üres vászon előtt, és elképzeli, hogy tölti meg a tartalom a két dimenziót, hogyan teremtődik meg a mélység a fehér felületen. Közben kimegy a konyhába, felforralja a kávét, odébbrúg egy porcicát, megigazítja a bejárati ajtó melletti akasztón félrebillent kulcscsomót. Visszamegy, kémlel a kémlelőlyukon, ismeretlen arcokat lát a szemközti erkélyen. Fiatal párt, amint karalábémagokat szórnak a korlátra erősített virágládák földjébe. Lehet - fordul meg a fejáben -, hogy egy óriási karalábét kellene festeni. Nem! - taszítja el magától rögtön a gondolatot, mivel eszébe jut, hogy a diplomamunkájául szolgáló portfólióban is túlvilági zöldségeket modellezett. Zöld répákat piros szárral, fekete földben, sötét, csillagos ég alatt. Már akkor tudta, hogy ha ezt egyszer befejezi, nem nyúl többé zöldségért. Nem foglalkozik zöldségekkel, és csak a lényegre koncentrál, ecsetjét nyílhegyként használja, de nem kontúroz erősen. Csak úgy, hogy az első ecsetvonásokkal bekalibrálja a születendő tartalmat, a még nem sejthetőt, a holnap-már-fontosat.
Az élet: költözés. A lét: maradás. Az okoskodó axiómák pedig tompa fejfájást okoznak - legalábbis szerdánként, a két lépés közötti szünetben.
