Korajúniusi gondolatok

Szép nő a képen. Laza smink, közepesen hosszú műszempillák - csak épp', hogy feltűnő legyen a mimikri. Aztán egy gyors képkeresés a neten, beletúrok a keresett személy személyes profilképei közé, majd nyugalmat sejtető sóhaj: az ébredés után készült szelfik köszönőviszonyban sincsenek a kisasszony képét is tartalmazó promóciós anyagokban található avatárokkal. Így megyen. A képi fordulat, ahogyan ezt a teoretikusok utólagos érvénnyel meghatározták valamikor a posztmodern csinnadratta közepén a múlt század utolsó harmadában, kissé túlnyúlt és túlívelt a kompetenciánkon. A képek keresgélése már nem egyszerűen meghosszabított érzékszerveink digitális következménye (ezt az utóbbi négy szót kombinálhatjuk a végtelenségig), hanem egzisztenciális talapzat. A remény arra, hogy a csillámvilág mögött meglássuk azt a valóst, ami nem valós, hanem nagyon is imaginárius, mégis közelebb áll a valósághoz, vagy a természeteshez - a szimplához, az egyszerűhöz, a minedennapihoz, a megszokotthoz, ahhoz, amit mi, szürke kis szarcsimbókok nap mint nap látunk a metróaluljáróban, az élelmiszerboltban, vagy a nagyáruház alagsorában üzemeltetett kocsma asztalainál. De mivé is lennénk a dekórum nélkül?
Az ősi vicc nyomán a patkány és a mókus különbsége csakis a marketingben rejlik. A lényeg, hogy "el tudjuk adni magunkat", "pozitív oldalunkat mutassuk a világnak", miközben a háttérben a lehető legvulgárisabb dolgok lappanganak a szorongástól kezdve egy két nappal ezelőtti igencsak csúnya bebaszás emlékein és külsérelmi nyomain át a napi rutint vagy rutinokat megszabó szélmalomharcig. Néha annyira esetlegesnek tűnik az egész... Bármelyik pillanatban összedőlő kártyavár az élet, meg az egész hóbelebanc, amit életnek nevezünk.
Például nincs értelme annak, hogy kimondd az igazad. Illetve értelme van (csak az van), de számolnod kell a következményekkel, és néhány megvető pillantással. Miért nem működhet az egész legalább látszólag igazságosan? Mindenki, szépen, személyesen, face-to-face, ahogyan ezt az amerikai coach-guru elmondta egy tavalyi előadáson, 12345 ember előtt, ide 15 kilométerre, a belterülethez legközelebbi külterületi csomóponton épített művelődési központban, két méterre a fiókkönyvtárról, négy méterre a kocsmától, amelynek törzsközönsége tulajdonképpen ugyanezeket a problémákat vitatja meg, némileg kevesebb utalással és kevésbé szofisztikáltan. Felesleges lenne beszámolnom elmúlt napi élményeimről, majd előtúrja egy etikus hekker a leveleim közül száz év múlva, de annyi engedtessék meg, hogy a röviden néminemű csalódásra reflektáljak. [reflexió a csalódásra]
Egyébként kinyílt a putypang, meg is írtam, két részben fog megjelenni két neves, de alig olvasott periodikában, egy szaklapban, és egy ún, irodalmi lapban. Hosszas kutatómunka eredményeként sikerült bebizonyítanom a semmit, komolyan érveltem a valami mellett, miközben kitértem egyre és másra, ezeket pedig - ahogyan szakmám írott szabályai diktálják - le is hivatkoztam. Az egész szót sem érdemel, tizenöten valószínűleg elolvassák az irományokat, közülük egy ember talán leveszi a polcról a vonatkozó könyvecskét, de vélhetően ő is elhajítja majd az ágy alá. De legalább (mindig van egy de!) hatalmas pénzeket fogok majd akasztani. Ennek következtében fétretehetem szakmai aggályaimat, és arra koncentrálhatok, mire és miként is fogom fordítani a ropogós hasú bankóket.
Például egy csokor virágra a szerelmemnek, aki megérdemelné, hogy kedveskedjek neki. Vagy választhatok egy könyvet a kívánságlistámról. Vagy vehetek egy doboz import sört, mert annak úgyis nagyobb az alkoholtartalma. Vagy egy gumikesztyűt a mosogatáshoz. Vagy egy sírhelyet - jó előre.