Egy kissé elmosódott, de részleteiben jól kivehető képeslap

Túl vagyok minden megerőltetésen, átestem az összes dózison. Az ágynemű például kijelölt helyén, az ágyneműtartóban pihen, gondosan összehajtva. A tányérok szabályos sorrendben sorakoznak a szárítón, a konyharuhák élükre vasalva lógnak a tűzhely fogantyújáról. Érzéseim katalogizálva, szorongásaim és fájdalmaim a könyvespolc legalsó polcán reszketnek vaskos lexikonok és szakácskönyvek közé szorítva. A redőny pontosan öt és fél centire van felhúzva, a bukóablakon kívülről lágyan beáramlik az esti hideg. Egy macska oson el a járdán, a billentyűkopácsolásra és a köhögésre egy pillanatra megáll, felém néz, majd folytatja útját, mintha semmit sem látott volna. Öreg néni bevásárlószatyorral, egy fehér sportkocsi koszos sárhányóval, bort vedelő gimnazisták, egy festékes munkaruhában baktató idős férfi, gazdájától messzire rohanó vizsla csilingelő nyakörvvel a nyakában, egy kisgyerek rikító színű anorákban - tipeg, mintha meglökték volna hátulról, majd egyszer csak orrabukik, bőg, felemelik, vigasztalják, hátukra veszik, elaltatják, hazaviszik. A múlás konstans. A szobanövények is lélegeznek, de nehezen kapnak levegőt. A fridzsiderajtó is szusszan egyet, miután becsapom, nem is beszélve a zsanérjain lógó piszkos konyhaszekrény-ajtóktól. A konyha tulajdonképpen merő káosz, csak részleteiben stimmel. Akárcsak a nagyszüleimnél, akik részleteiben valóban figyeltek a részletekre, de a lomot átsöpörték a másik városba - eldugták előlem, akárcsak a ropogós édességet. A tankönyveket és a füzeteket már ma, két nappal iskola előtt bepakoltam a hátizsákomba, a leckét megírtam, a témazáróra felkészültem. Bár még nem tudom, hogy hétfőn a klórszagú szaktanteremben, vagy a térképekkel és elsárgult osztályfotókkal teliaggatott osztályteremben kell-e helyet foglalnom néhány lexikon és szakácskönyv társaságában.

Csapó. Mesterem, amikor már évtizedek óta jártam fel hozzá (minden péntek délelőtt, második lakótömb, harmadik emelet, kapucsengőn Netenyerelj), egyszer elmesélte, hogy spirituális sétám során úgy kell tekintenem minden akadályra, mint egy csapdából kiszabadítandó vadállatra. Utalva ezzel arra, hogy a megoldás az elengedés szent aktusában, a kegyelemben rejlik. Kegyelmezni kell ugyanis az akadályoknak ahelyett, hogy erőt és energiát fitogtatva sárba tiporjuk őket. Hazafelé kikerültem a járdán araszoló svábbogarat, arrébbrúgtam egy elgázolt kutya tetemét, majd megetettem a halaimat. Ezen a napon nem vesztem össze a szüleimmel, időben lehalkítottam a tévét, és nem kukucskáltam a hálószoba kulcslyukán. Úgy tűnt, minden rendben van, bár a redőnyt véletlenül egy arasznyira felhúzva hagytam.

Álmomban a kerületi nagyáruház pincéjében jártam, és rendeltem egy pálinkát a kiskocsmában. Egyik könyökömmel a pultra támaszkodva hajtottam le az égetett szeszt, majd rendeltem egymás után öt sört, és még három pálinkát, Queen-slágereket kértem a zenegépből, elemeltem egy alvó ember pénztárcáját, direkt a piszoár fölé hugyoztam, majd belehánytam a mosdóba. Mesterem tanította így, azaz, hogy így kell felkészülni egy hétfői témazáróra.

Hamarosan elfogynak a betűk. Nincs sok hátra. Még egy utolsó pillantást vetek az asztalomon álló képre, amin egy fiú látható, a háttérben hegyek és völgyek, kis patak, madarak, egy belógó kabát széle, és egy sapka bojtja. Nem tudom levenni róla a szemem. Tipegek-topogok - alig várom, hogy valaki végre meglökjön hátulról. Hogy elessek végre, és felsírhassak.