Beesik az eső, pöttyös lett a nadrágom a cseppektől, fel kell tolnom az ablakot. Óriási, sötét, mélabús, vészjósló felhő rostokol a lakótelep fölött, jól látni a szerelvényből, ami rekordgyorsaság alatt teszi meg a két megálló közti utat. A jegyellenőr is a látványban akar gyönyörködni, miután gyorsan lekezel egy jegyet, mindenki meglepetésére lehuppan egy üres ülőhelyre, és nekinyomja az orrát az ablaknak. Egy piszkos ruhát viselő munkás hangosat böffent, de ezúttal nem pisszenti le senki. Én sem. Rajtam van a stíroló napszemüveg, röviden stírüveg, amit akkor vettem a plázában, amikor a haverjaim betankoltak sörökből az élelmiszerboltban. Semmi kedvem nem volt a lekvárosüvegek közötti keringőhöz, a francia négyeshez a teli kosárral, a charlestonhoz a kasszánál, miközben az üres szatyrokat egyensúlyozva próbálom kikaparni a tárcámból a bankkártyámat. Ehelyett megvettem a stírüveget, hogy a velem szemben ülő lányok ne lássák, hogy éppen a dekoltázsukat kettévágó medallionjuk láncát, a könyvük borítóját, az okostelójukon futó appok adatsorát, vagy éppen a szemüket bámulom. Új kiegészítőm további tagadhatatlan előnye, hogy elfedi a jobb szemem alatt húzódó ronda pigmentfoltot, ami miatt a Földön töltött eddigi esztendőkben kevés alkalommal érintett meg a bizsergető tapasztalat: egy fiatal lány éppen pixelről pixelre szemléli arcom képét, miközben kétértelműen mosolyog, és beletúr a hajába. A napszemüveg lencséi által megszínezett képen át a város mocskát, szennyét, szemetét átmosó eső valóságos apokalipszisnek tűnik, még a nem létező villámok is belecsapnak a templomtornyokba, szétrepesztve a múlt században öntött Szlezák-harangot, amelybe az volt beleírva, hogy öntetett 1928-ban, meg még valami, de azt már lézeres vizsgálattal sem lehetett megállapítani, hogy mi pontosan. Szóval itt ülök a helyi érdekű vasúton, fejemen a szemüveggel, meg a zivatart bámuló utasokkal, de a velem szemben ülő helyen csak az üléshuzat mintáit vehetem szemügyre tüzetesebben az eddigieknél, hiszen üres ez a hely, ahol pedig ülnie kéne valakinek, hogy kinek, azt nem is tudom megmondani, vagy legalábbis nem tudok leírást készíteni senkiről, akit most így magammal szemben tudhatnék kényelmesen. Csak a minta van az üléshuzaton. Néhány sorral arrébb egy lány és egy fiú ül egymással szemben - ők nem a zivatart bámulják. A lány a könyvébe bújik, a fiú a lányba (szeretne): a fiú, trükkös fényvisszaverő cyberspace napszemüvege mögül a lány melleit bámulja, néha megnyalja a szája szélét, én még azt is láttam, hogy egy nyálcsepp is elcsöppent. A lány állja a strapát, fel sem néz, de nem izeg-mozog, nem forgolódik segítségre vágyva a zivatart bámuló méla utasközönség tagjaitól. Mozdulatlan, mint egy szobor, miközben éppen az mozdul, akinek nem kéne, azaz a fiú, a fiú, aki 32 éves, a szüleinél lakik, túl van egy váláson, hazaköltözött, és utazás közben ismerkedik. Na nem azért, hogy újdonsült feleségét megismerje, hanem, hogy kalandokra tegyen szert. Azaz kalandokra szert tegyen, ahogyan ez a nagykönyvben írva vagyon: "elvált férfi egy rövid ideig ne mérgezze magát házassággal, ehelyett rövid kalandokra szert téve erősítse hiúságát, férfiúi önérzetét, hogy a legközelebbi komoly kalandba oly módon felvértezve vethesse bele magát, mint a Jeruzsálem ellen vonuló keresztesek, akik útközben fűvel-fával...". Senki nem tudja, hogy a nagyharangon, amit éppen most repeszt szét egy óriási energiájú villámcsapás, tulajdonképpen ez az adoma szerepel, de a belső oldalon, ott, ahol még a hivatalból kiküldött régészek sem vizsgálódtak az 1950-es évek utolsó éveiben. Persze miért is tették volna? Odavoltak attól, hogy a zűrzavaros évek egyik zűrzavaros hónapjában egyáltalán elmehettek a fővárosból, és megyén belül mérhettek fel valami jelentéktelent, aminek az volt tulajdonképpen a kifutása, már úgy értve, hogy az ő szemszögükből, hogy megismerkedhettek az utasközönséggel egy olyan helyen, ahol még sohasem jártak. Szóval a harangot tényleg szétrepesztette egy villám, a tűzoltók csak nagy nehezen tudták eloltani a tüzet, igaz, a kormány - értesülve a megyei ékszerdoboz szerb ortodox templomát ért kárról - rögtön segélyt folyósított az önkormányzat számára, hogy rendbe tehessék a kárt. Én ezt az egészet nem hittem el, ma sem hiszem el. A villámcsapást követően, amiről azt hittem, hogy csak én látom a stírüveg mögül, leült velem szemben egy csinos, fiatal lány, akit még sohasem láttam, és nem is fogok soha többé. Miután leült, néhány percig a telefonját basztatta, mintha ott sem lennék, megigazította a sminkjét, beszélt az anyjával, a barátnőjével, a pasijával, lájkolt ötöt a fácsén, megosztotta instán a zivataros panorámát, tvittelte a hangulatát, majd szundikált öt percet, és ezt követően, amikor a térdeink véletlenül összeértek, összerezzent, meghökkent arcot vágott, leszállt a szerelvényről. Az eső elállt. Soha nem akarok elmenni innen, soha nem akarok felállni ültő helyemből, nekem ezek a minták jelentik a komfortzónát, történjen bármi, repedjen szét akárhány nagyharang. Hazaértem, mindvégig otthon voltam.
