las películas y la vida complicada

Most megint olyan periódusban vagyok, hogy nincs kedvem olvasni, viszont az idő és legfőképpen az energia, ami általában olvasásra fordítódik, most máshová tolódik át - ez azt hiszem, érthető is. Két filmet néztem meg az elmúlt napokban, ami a sors szeszélye folytán egymás után másolódzak rá ugyanazon kazetta szalagjára. Az első, Aronofszky Pí-je egy óriási betegség: tele van összeesküvéselméletekkel, és olyan tudományos-áltudományos szöszenetekkel, amikkel a rendezők és forgatókönyvírók szeretik teljesen hülyére venni a naív befogadókat. A film egy matematikusról szól, aki úgy képes másodpercek alatt elvégezni a legbonyolultabb műveleteket, mint az esőember, de ő nem autista. Egész nap a számítógépe előtt ül, tőzsdézik, és mintákat keres a matematikában, ami szerinte - görög gondolkodók gondolataira visszavezetve - a természet nyelve. Belekeveredik egy zavaros ügybe, ami a 216-os szám körül forog, és közben egyre több cuccot nyomat magába. A film egyébként is fekete-fehér, de minőségben olyan, mintha egy félig elcsesződött kamerával vették volna fel, zavaros és kaotikus. Nincs benne megoldás, de nem is vártam. A második film egy "klasszikusabb" darab, Kubrick A ragyogása, melyben kedvencem, Jack Nicholson alakít bámulatosan. Ott tartok, hogy nagyon szeretném elolvasni Stephen King eredetijét, mert ahogy olvastam a neten, Kubrick annyira a saját képére formálta a sztorit, hogy King be is rágott rá. Van egy csavar a film végén, ami szerintem vagy hiányzik a könyvből, vagy teljesen másféle. Nem rágtam le a körmöm a film alatt, hiszen egy-két elszórt utalásból következtetni lehet a történésekre, ráadásul Kubrick mesterien játszik a horror-klisékkel, zenei aláfestésekkel, és egyéb miazmákkal. Szuper! Természetesen itt is szerepel egy rejtélyes szám, a 237-es, amit a filmben csak two-three-sevenként vagy two-thirtyseven-ként emlegetnek. Megbizonyosodhattam arról, hogy a horror teljesen átvette a romantikus rémtörténet szerepét, és furcsa párt alkot a XX. század második felének fantasztikus szövegkorpuszával (pl. Cortazár és Borges). Igen, amire Todorov célozgatott, teljesen igaz: a fantasztikus irodalom kutatása majd' egyenértékű az irodalom kutatásával. Végül is a fiktív irodalom egyenes arányban áll a reflektáltan fiktív fantasztikummal. A fantasztikus szöveg kettős szigetelésű, mint egy tápegység, és rengeteg energiát rejt magában, ami ha ki nem is szabadulhat (materiális értelemben), elménket szépen átprogramozhatja. Óh, a tudomány!